Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - NÉP, TÁJ, HAGYOMÁNY - Szűcs Sándor: Emlékezés Nagy Imrére, a sárréti parasztköltőre
SZŰCS SÁNDOR Emlékezés Nagy Imrére, a sárréti parasztköltőre Sárrétudvariban született 1896-ban. Egész életét szülőfalujában töltötte mint nincstelen földmunkás napszámos, uradalmi cseléd. Apjának a nádfödeles megsuvadt kis zsellérházában lakott családjával. S bizony velük együtt lakott e hajlékban a kenyeret szűkön szelő szükség is. Mert Nagy Imre gyakran betegeskedő, gyenge szervezetű vékony kis ember volt, nem termetesebb egy nagyobbacska siheder- npl. — De vérbeli költő volt. Vannak olyan strófái, amelyek a legnagyobbak alkotásai közé is oda ille- nének — mondhatnék, ha költőt költőhöz hasonlitgatni megnyugtató, igaz mérce volna. Először 1934 vagy -35 nyarán találkoztam vele. Dűlőneveket gyűjtögettem akkoriban, sorra gyalogolva a sárréti és környékbeli fajvakat. Udvariban ajánlotta valaki: ,,Az öreg Nagy Jakabhoz menjen el. A költő Nagy Imre apjához. Őkelme úgy ismeri a határ minden zegét-zugát, akár a tenyere közepét! Sokat tud!”. Valóban tudott is. Régi-régi, még a sárréti mocsár virágkorában használatos határrész neveket hallottam tőle, amikre rajta kívül talán már senki más nem emlékezett. A helynevek idézgetése közben azon sopánkodott a jó öreg: — De kár, hogy a fiam nincs itthon . . . Most találkoztak volna legalább ... A cséplőgépnél dolgozik itt a falu alatt. — Gyengélkedik pedig, szegény . . . Meghúzta az aratás. Nem is vette be a banda más munkára, csak pelyvahordónak — szólt közbe a felesége olyan csendes szomorúsággal, hogy jegyzetfüzetem fölött megállt kezemben a ceruza. — Kimegyek hozzá — mondtam, nem csupán az öreg megnyugtatására, hanem mert így határoztam el magamban. Ámde amíg az asztalra terített vaktérképemet világosítgattam, rájegyezgetve a Jakab bácsitól szerzett adatokat, addig — tudtom nélkül — kiküldtek érte valakit. Jött is hamarosan. — Szerencsémre éppen áll a gép, a dobját javítgatják — magyarázta. így aztán kevés időre hazaszaladhattam, hallván, milyen kedves alkalom vár itthon. — Nekem is kedves ez a találkozás. Lelkesen beszélt. Az asztalfiából kirakta Petőfi-, Ady-köteteit, Arany Toldiját. „Nem tudok velük betelni” — mondta. Majd tenyérnyi papírdarabokra, irkamaradványokba rótt saját verseit szedte elő. Egyikre rátette kérges tenyerét. „Ezt a verset most írtam, aratáskor.” És mondani kezdte. Két strófáját idézem itt; e kettő is rávilágít írója nehéz életére, s jól mutatja költészetének jellemző vonását: Elébem rakosgatta a papirosokat, mintegy a szívesen látás bizonyítékául. Hogy megmutassa magát s a költészetét— minden kincsét. Sietve, mert kedves dolgokra csak kevés ideje jut; mindjárt zakatol a tüzes gép, fütyöl érte. Bele-beleolvastam a versekbe, nézegettem őket, ahogyan nézheti az ember az előtte hirtelen kitáruló, égaljáig kerekülő határt. Megemlítette, hogy 1929-ben a Magyar Falu című újság versenypályázatán bronztulipánnal díszített oklevelet nyert. Ott függött ez írás a parányi szoba hófehér falán, üveg alatt, bekeretezve. Onnan szólt hozzánk. Imigyen: „Miként ez a tulipán nem hervad s a rozsda nem fogja, akként maradjon és éljen Nagy Imre neve is minden jó magyar szerető emlékezetében. Legyen az ő dala forrásvíz, mely a tikkadó magyar testvérek szomját eloltja, legyen rózsalugas, mely alatt a fáradt magyar megpihenhet, legyen harangszó, melynek szárnyán ég felé repülhet a rögök gyermeke”. Igen. Lett az ő neve és emlékezete maradandó. De költészete nem lett pihentető rózsalugas, se ünnepi harangbúgás. Hanem több ennél: nyugtalanító panasz, riogató vád és félrevert harangszó. Számunkra dokumentum és intelem a múltból. Szegény Nagy Imre! Néztem mezítlábas vézna alakját, amint állt a tulipános oklevél előtt,foltos nadrágban, szakadt ingben, búzakalász pelyvájával, sárréti kotu porával lepetten. Néztem verejtékes homlokát, lobogó tűzben égő két sötét szemét. És szívszorító keserűség tartott fogva. Érik a vetés s a szipolyok szívják a búza édes tejét, híznak a kalászon, s én nyeldesem az éhség keserű levét ízen az új kenyér, s éhségem, mint leintett kutya, elhallgat; zeng a június muzsikája, s a nóta engem is elaltat.
