Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 3. szám - NÉP, TÁJ, HAGYOMÁNY - Ablonczy László: Szűcs Sándornál Bajomban

Hogyan csináltam? Vannak — hogy így mondjam — divatba jött falvak, néprajzi csoportok, ahova évről évre rendszeresen járnak a városi néprajzi gyűjtők. Seregestől szállnak ki. Persze, azért az ottaniak se a néprajzot ismerik, hanem csak a dörgést. Egyszer így fogadtak egy ilyen faluban: „Bizonyosan etnográfus tetszik lenni! Mit tetszik gyűjteni? Népdalt, mesét, szokásokat, babonát, kuruzslást?” „Babonát” — mondtam csak úgy. „Akkor Maris nénihez tessék menni. Én szokásokat közlök, az uram mesét. A mi szakmánk ez!” Nem mentem sehová, csak el a faluból — ahol az adatközlők már szakosítva voltak. Útjaim során soha se hivatkoztam néprajzos voltomra, nem hangoztattam, hogy adatokat gyűjtök. Mindenkit meghagytam a maga hitében. Hiszen számtalan módja, lehetősége van annak, hogy az emberekkel szót váltsunk. Elbeszélgettem velük, elsősorban arról, ami őket érdekelte. Majd aztán a szó kiforogta azt is, ami engem érdekelt.

Még egy másik körülmény: az általam kutatott táj, a Sárrét nem terep, ahová kiszálltam, hanem a szülőföldet jelentette. Gyűjtöttem más vidéken is, Erdélyben például, de éreztem, sehol nem tudok oly közel férkőzni az emberekhez, mint itt a Sárréten. Az együttélés, a néppel való közös sors teremtett számomra emberi-lelki, ezáltal tudományos közelséget. *

— A betyártörténetek után lesz-e folytatás?

— Nyugtalanság tart fogva, hogy mennyi tennivalóm volna még! írni kezdett könyveim befejezetlenek; egyik adatközlőimről szólna, a másik a bihari mondákat gyűjtené össze. A munka sürget, a sok évtizeddel ezelőtti gyorsírásos jegyzetek, amelyeket csak én ismerek, tisztázásra várnak, mert ha így maradnak, többé nem lesznek megfejthetők. És akkor semmibe vész a sok szunnyadó história . . . Aztán más irányú elfoglaltságom gondja is vámolja időmet, betegeskedés ver bilincsbe. S az évek így, csapatba verődve, mint a madárraj, gyorsabban repülnek már .. .

Búcsúzkodván Sándor bácsi a kapuig kísér. Mutatja kívülről a házat: 217 éves, nádfedeles. Sokszor gondol a sárréti zúgó nádasra, ahol e templomnyi időt megért lakóház fedele termett, s az ide látszó törökhalmi ótemetőben talán már a csontjuk is elporlad azoknak a szorgos nádalóknak, akik vágták. De tolókaszájuk, jégpatkójuk még meg van a padláson. Mert még ma is majdnem olyan ez a padlás, mint valamely kis múzeum, pedig sok-sok tárgy elkerült már innen igazi múzeumokba. Kisgyermekkorában nagy kíváncsisággal kutatgatott a pókhálós, poros ócskaságok, elfeledett nevű, lommá lett tárgyak, eszközök, szerszámok között. Egyszer a szarufára akasztva rozsdás bilincsre lelt. „Betyárjárásos éjszakákon mindig megcsörrent” — volt erről a testvérbátyja magyarázata.

Sok baj van már a házzal, hol itt, hol ott van. javítani való rajt’. De hát itt éltek az ősök, s még Sándor bácsinak is kitart. Aztán meg . . .

A gépkocsi kifelé fut Bajomból. Az út mentén halászok, pákászok unokái pufajkában hosszú kilométereken hálót feszítenek, nemsokára kezdődik a nyúlhajtás. Az úttól balra fiatal erdő, benn őzek, szarvasok. Rezervátum. Hiába is keresnéd a csárdát, a nádas se susog titkokat. A Sárrét megváltozott. Az elmúlt száz évben az ősi vízi élet és a földművelés után már a harmadik nagy életformaváltást, a nagyüzemi gazdálkodást élik az emberek. Talán ezért oly fontos, hogy az egyre gyorsabban tempózó időben visszafelé is tekintsünk, és megtudjunk egyet-mást a századok előtti emberről — régi önmagunkról.

63