Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - NÉP, TÁJ, HAGYOMÁNY - Ablonczy László: Szűcs Sándornál Bajomban
Kövér Sándor bácsi is rétjáró volt. Majd amikor a lecsapolt rétnek még a maradványa is kiszáradt, a helyét elfoglaló szántóföldeken lett csősz. Őt az elásott kincsek érdekelték nagyon, mondván: ,,Az volna a miénk, szegény fejünké!" Szabó Farkas bácsi, a földlápi csősz, olyan csapdákat, tőröket, lószőr- hurkokat készített nekem, amilyeneket ezelőtt a madarászok raktak volt ki a mocsári szigetekre. Csősz volt az öreg Ratka Sólyom is, legeslegelső adatközlőim egyike. Aki — furcsa módon — amellett, hogy ősi babonákban bízott, a természet jelenségeinek is éles szemű megfigyelője volt. Dehát hol vannak már ők, meg a hozzájuk hasonló többiek, a későbbiek: sárréti, kunsági, hajdúsági öregjeim, kiváló adatközlőim! Rég sírjaikban porladnak. A tőlük feljegyzett adatokat hiába keresném. — A hallott szó mikor került papírra is? — Amikor elkezdtem az elemi iskolát, mesélés után mindig irkához ültem, és lekarmoltam a hallott históriákat. Egyszer kezembe került az Ethnographia. Pontosan tudom, 1916-ban, mert Ferenc Jóska gyászkeretes képét is benne találtam. Számomra Györffy István népi babonákról írott cikke jelentette- az élményt. Ekkor döbbentem rá, hogy én is ilyesmiben munkálkodom. Megvilágosodott bennem a tudományos vontakozása, amit csinálok, az néprajz. Mindinkább tervszerűen végeztem a gyűjtéseket. Előbb itt a faluban, Bajomban. Láttam, a Sárrét világa olyan zárt egység, amelyben a néprajz végső kérdéseire még találhattam adatokat. Hiszen a múlt század közepén még olyan külterjes nomád vízi élet volt itt, a pákász olyan csapdákat használt, amelyben a finnugor korszak emléke lappangott. Később már messzibbre is elmerészkedtem; a békési, nagykunsági vidéket jártam és gyűjtöttem. A készülődés esztendőit éltem, a családban „csavargónak” mondtak. Túl nagy biztatásban nem is volt részem, egyedül édesanyám bízott bennem, hitte, hogy fia egykoron hasznát látja a kóborlásoknak. A közösség tudatában ott kell lennie a múltnak Az idő teltével, az életforma változásával, a régi pusztai emberek elhalásával látnom kellett, hogy a hagyomány egyre inkább felejtődik, elsüllyed az emlékezetben. Úgy gondoltam, hogy azt az anyagot, amelyet a néptől szereztem, vissza is kellene neki adni. Elhatároztam, feldolgozom a gyűjtött anyagot olvasmányosan. Hiszen a pusztuló hagyomány megismerése nemcsak a tudománynak szükséges, hanem magának a népnek is. A közösség tudatában ott kell lennie a múltnak. Fontos, hogy a nép ne felejtse el a maga életét. A debreceni egyetemen eltöltött évek után visszatértem Bajomba. Debrecenben sokat foglalkoztam tudományosan is a néprajzzal. Ecsedi Istvánt többször elkísértem gyűjtőútjára, megtanultam a szakszerű feldolgozást. A mindenkihez-szólás lehetőségét az újságnál találtam meg. Az ezret súrolja az újságokba írt cikkeim száma. Szakcikkeim, tanulmányaim a Debreceni Szemlében, az Ethnographiában, a Jászkunságban és más folyóiratokban, kiadványokban jelentek meg. A Debreceni Szemlébe írt első tanulmányomra Pesten is felfigyeltek, ennek sikere juttatott Györtfy István közelségébe. Elmondhatom, a legtöbbet őneki köszönhetek. Tanítványának vallom magam, a szó igazi értelmében apai jóbarátom volt. Az ő meghívására vettem részt élete utolsó évében, 1939-ben az általa szervezett Táj- és Napkutató Intézet munkájában is. 1942-ben jelent meg első könyvem a Régi Sárrét világa címmel. Nagyon jól fogadták, ezen felbuzdulva következett a többi: Pusztai krónika, Békési históriák, Ludas Matyi cimborái, Háry János bajtársai, Pusztai szabadok, Szól a duda, verbuválnak, és most a betyárokról szóló. 1944-ig nem jutottam álláshoz. A megélhetés gondja, munkája terhes volt nagyon, az tette számomra elviselhetővé, hogy az általam kutatott tájban laktam, együtt éltem a táj népével, s az a tudat, hogy ebből a néprajznak is van talán némi haszna. A felszabadulás után Torda alatti kúrián alapított népfőiskola igazgatásátvállaltam el. Rendbehoztuk az épületet, és meghirdettük az iskolát. Rengetegen jelentkeztek, válogatni kényszerültünk. Nagy híre volt ennek akkoriban, kiváló előadókat hívtunk, jöttek is írók, egyetemi tanárok. De aztán minden abbamaradt . . . 1952-ben a karcagi Nagykun Múzeum igazgatójává neveztek ki. A tájmúzeumot a század elején az ottani születésű Györffy István kezdeményezésére alapították. Sajnos, a nagyon szép és értékes gyűjtemény, legkivált az volt bőrruhagyűjteménye, a második világháborúban maradéktalanul elpusztult. így tehát nem csupán igazgatója lettem ennek a múzeumnak, hanem másodszori szervezője és létrehozója is. Nem volt könnyű mindent újra kezdeni, úgyszólván a semmiből kellett múzeumot teremteni. A munkához alig-alig kaptam segítséget, voltak évek, amikor ötszáz forintból kellett gazdálkodnom. Mit tehettem? Ismertem a tájat, házról házra jártam, gyűjtöttem a régi élet tárgyi emlékeit, s közben hallgattam a szót, tovább jegyeztem a históriákat. Együtt élni a néppel! — Érdemes-e még ma is gyűjteni? — Fiatal egyetemisták olykor-olykor betérnek hozzám, s ők is megkérdezik: érdemes-e még gyűjteni. Mit felelhetek? Gyűjteni mindig érdemes. A gyűjtéshez ma is, mint mindig, a kitartás, a türelem, az emberismeret a legfontosabb. 62
