Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - NÉP, TÁJ, HAGYOMÁNY - Ablonczy László: Szűcs Sándornál Bajomban
ABLONCZY LÁSZLÓ Szűcs Sándornál Bajomban Néhány napja elsüllyedt századok világában élek. Amott a messziben csárda világol, benn betyárok vigadnak, Parti Bözsinek teszik a szépet, Mérges Gábor pedig kecskedudájával fújja a talp alá velőt. A föld alatt folyosók várják a menekülni készülő betyárokat, mert a pandúrok közelben járnak. Zöld Marci, Kis Víg Miska, Virág Károly, Fábián Pista — ismerlek benneteket! És titeket is, úri betyárok! Cifraszűrben kurjongattok, imitáljátok a nép életét. Egy mostanában megjelent szép könyv, a Biharnagybajomban élő néprajztudós,Szűcs Sándor,, Betyárok, pandúrok és egyéb hírességek” című munkája újból és újból levéteti magát a polcról. Úgy igaz, ahogy Gunda Béla professzor írta a szerzőnek: „Minden magyar írónak el kellene olvasni és tanítani az általános iskolától az egyetemig.” Mert minden korosztály fellelheti a néki szólót; a legkisebbeknek még mese, az egyetemen tudomány. És általában, szeletje ez a régi magyarságnak. Külön lélekmelengető a nyelve. Mesél, mesél, milyen jó magyarsággal! Sándor bácsinak ez a természetes, a nyelv soha nem volt gondja, ezt hallotta, tanulta a bajomiaktól, a sárréti emberektől. A puszták, a nádasok titkának tudói A legendák és a megtörtént históriák legtöbb esetben még első hírforrásból valók. Azok emlékeztek Sándor bácsinak, akik a múlt század második felében maguk is ménesőrző, csárdajáró emberek voltak, ismerték a szegénylegények viselt dolgait, betyárokkal komáztak, táltosokkal találkoztak. így hát a Bajomban, Szűcs Sándor bácsinál tett tisztelgő látogatás egy kicsit a múlt századdal való személyes találkozás is. Hiszen a század elején Sándor bácsi nyolcvan, kilencven éves emberekkel kezelt, akik a múlt század közepén vagy még előbb megtörtént eseményeket személyükkel hitelesítették. Sándor bácsi így emlékezik: Már kisgyermekkoromban felébredt bennem az érdeklődés a rég volt élet históriái iránt. Édesanyám volt a hagyományőrző a családban, szeretett mesélni, megidézni hajdani idők történeteit. A másik nagy élményem: udvarunkba szívesen bejártak az öregek. Olyan emberek, akik a halász-pákász életet élték, és táltosokról, boszorkányokról meséltek. A puszták, nádasok titkának tudói voltak ők. Mennyit mesélt, például, jó szomszédunk, Kóti Sándor bácsi! Csikász, madarász volt az öreg, udvarán szelíd darut tartott. Nagy árat fizettek akkoriban a daruért, köböl búzát is megadtak egyért. Amikor Sándor bácsi a lyukacsos cserépkorsóval — lyukacsos volt, hogy megszűrje a vizet — a kútra indult, háromnégy daru követte, mint a puli. Hát ilyen emberek meséltek nekem! Tágra nyílt tekintettel, izgatott szívvel hallgattam őket. Az öregek mindig szívesen meséltek a gyermekeknek, mert a felnőttek csak legyintettek, de a szájtátva csodálkozó gyerkőcökhöz bizalommal voltak. Csak úgy árasztották magukból a mesét! Vagy soha nem feledhetem a szőrcsizmás Szabó András bácsit. Ült az eperfa alatt, felrémlett előtte a nádas, és kezdte a történetet. Felállt közben, és játszotta is: „És akkor odajött egy öregember, akinek alul fölül két sor foga volt, nem szólt semmit, de mi tudtuk, hogy táltos. Tejet kért, s leereszkedett az ülőhelyül használt lókoponyára, amely abban a pillanatban fel nyerített”. 61
