Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - Marton Pálné: Az első munkanapok a szövetkezetben (elbeszélés)
a hitem adta, mert valójában én sem tudhattam akkor még, mit is hoz a holnap, csak éreztem, másnak kell lenni, és az a más egészen biztos, jobb lesz, mint eddig volt. Úgy május elején volt, és nem bírtam otthon tovább. A nap sütött, és a melege simogatott, biztatott is. Az én világom ezután is a határ lesz. De más világ lesz ez már. Párom este mondta, a répát is egyezni kellene. A répatáblát művelésre parcellákra osztották. Férjem és fiam is fáztak az egyezéstől, mert egyénileg az én dolgom volt az egyezés. Biztattam őket, menjenek csak a közösbe dolgozni, ki lesz egyezve a répa nélkülük is. Összeálltunk, három asszony a közeli szomszédokból, s megkezdtük a répaegyezést. Mindegy volt, a hármunk parcelláján melyiken kezdjük el a munkát. A gyomorműtét miatt nem sok erő volt még bennem, de végtelen nyugalmat éreztem, amikor a répasor közé térdelve kapacsomat a földbe merítettem. Éreztem azt is, a gyomromat rágó fekéllyel az egész múltamat kivágták belőlem minden testi s lelki nyomorúsággal együtt. Munka közben keveset szóltam, kevéske erőmből akkor még nem futotta, hogy dolgozni és vitatkozni egyszerre bírjak. Inkább az érdekelt nagyon, hogyan foglal állást a közösről a mellettem dolgozó két asszony. Bizony csak megmosolyogtam őket, többször is, mennyire erőtlen és értelmetlen volt a lázongásuk a közös ellen. Derekamat nyomogatva, gyakran felálltam, nézelődni, különösen a dombhát felé, ahol egy traktor erőlködve köhögött a szántással. Egy tarackos földrészt szántott a szőlők között, ami parlagon volt évek óta már. Csodálkoztam, már traktor is van. Eddig csak az állami gazdaság használta, s szokatlanul hatott a mesgyékkel szaggatott dombháton. Akár egy cserebogár mászott a partnak, és zakatoló hangja furcsán keveredett a pacsirták énekivei. — Látjátok, már traktorunk van — szóltam a két asszony mellé kuporodva. — Van, a Hegedűsé a darálóból . . . No, mindegy honnan, de van, és ezt a partot szántják vele, amit lovakkal embertelenség volt művelni eddig. Jövőre meg nemcsak ez az egy traktor lesz, hanem sok, meg másfajta gépek is . . . Asszonytársam indulattal torkolt le: — Te helyesnek tartod, hogy elvették a Hegedűs traktorját, meg a mi földünket, amiért eddig nyomorogtunk, rongyoskodtunk, meg korgott a gyomrunk, ha egy darab földet meg akartunk venni .. . — Látod ezért kellett, hogy jöjjön valami más! — szóltam hevesen kitörve. — Hogy eltűnjön a korgó hasú rongyos paraszt a földekről, akik eddig csak a nyomorúságát, az átkos terhét érezték a földnek, de a munka ízét és szeretetét nem tudták érezni, még akkor sem, ha tíz meg tizenöt hold volt a nevükön a telekkönyv szerint. A két asszony elnémulva nézett rám, szemükben értetlen csodálkozást olvastam ki. — Te hiszed is, ezután jobb lesz? — kérdezte csodálkozva a fiatalabbik. — Hiszem, Ica, mert a gépekkel a munka könnyebb lesz. A szalagokra hasigatott földeken nem lehetne használni. Venni se bírnánk külön-külön, de közösen igen. Nem esett több szó közöttünk, gondolatainkkal rágódva csapkodtuk kapacsunkat a répasor között. Arra is vigyáztunk, a szebbik répa maradjon életben. Ám a tőlem idősebb asszonyban nem sokáig rekedt meg a szó, és méltatlankodva támadt nekem — Többet, Bözsi,ilyet ne mondjál. Szeretni a földet ezután is, ha elvették akkor is . . . a dolgát meg a bajt vele. Hát szeresse az, aki kitalálta a közöst. Miattam eheti a fene, verheti a gaz, akkor se bánom . . . — Dehogyisnem bánod, nagyon is, meglásd — szóltam csendesítve. — Két-három év múlva másképp látod te is. Ha megerősödünk, a szövetkezet fizetni is tud az elvégzett munkánkért. De addig keményen kell dolgozni mindenkinek ám, mert csakis így találjuk meg a helyünket a közösben, és értelmét az életünknek. 22
