Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - Bata Imre: Szabó Pál (1893-1970)
Aztán kiözönlött a nép a templomból, a végleg lezárt koporsó mellett, s mikor elfogyott az élők özönlése, s már eleven sövényt alkotva várakozott künn, vállra vették a koporsót az ugraiak, s néma csöndben úsztatták ki a fejek fölött, tették gyászkocsira, hogy a toporgó két fekete ló szoros szárba fogva, lassú lépésben induljon neki az utolsó útnak. Hogy csörtetett-dübörgött végig hajdan ugyanezen az utcán Hajdú Sanyi négylovas fogata! Csak a tanítónő ablaka előtt torpantak meg a táltosok; mert így akarta Hajdú Sanyi. A Békalencse jutott eszembe, míg rendbe sorakoztunk a gyászkocsi nyomában, míg köszöntünk egymásnak — ismerősök: amott a debreceniek, emitt Nyíregyházáról, arrább Böszörményből. Úgy nézem, itt van mindenki, aki fontos. A debreceni történészt apja temetésén láttam utoljára. Ugyanaz a kőfájdalom az arcán. Bizony, barátom, szélre kerültünk. Most már végleg födetlen maradt a hátunk. De Hajdú Sanyi lovai patáinak csattogása csak nem akar szűnni. Dobol a fölizgult vér a dobhártyámon. Port ver a robogó szekér, vágja a szemembe, fojtja a torkom, sírni kényszerít. Törlőm lopva, restelkedve, hiszen hol van már Hajdú Sanyi a négy táltosával? Aki látta őt a főutcán robogni valaha, az se lát már, ott jár elől, s oly bizonyosan, hogy megáll tőle a szívverés is. Lépeget a szárba fogott két ló, ki a faluból, viszi a gyászkocsi a koporsót, a Szabó Pálét. Kísérjük őt az utolsó házba, teszik bé a sirba, ahol főtől kelet, lábtól nyugat esik, s így lészen ez már örök időkig. Eltávozott tőlünk a parasztság nagy írója. Nincsen többé, aki nemcsak élte, írta is a paraszti életrendet. Utolsó gesztusaival is ezt írta. Úgy halt meg, mint régi bölcs parasztok. Oda tért vissza, ahonnan elindult. Mennyi kapa vág bele a földbe! Nem dobbannak a göröngyök, a föld — a mélybe zúduló — zúg, zuhog: Mégegyszer az a végtelenség! Aztán: hiába ácsorgunk, húzzuk az időt. Abba kell hagyni, itt kell hagyni a virággal takart földhányást, a halmot, a sírhalmot. Még aznap visszatérünk mindennapi életünkbe. 2. így lett a szülőföld Szabó Pálnak végül a temetőföldje. Nincs ennél nagyobb törvény és igazságosabb, mert oszthatatlan. Minden kör bezárul. Biharugrán kezdődött, ott is ért végpontra. De Ugrától Ugráig hosszú és nyugtalan az élet. Az élet is, az életmű is, amely amannak tartalmat, mélységét és magasságot adott. Móricz Zsigmondnak igaza lett. Önéletrajz az Emberek, de nem a születéssel indít, s nincsen szoros kronológiája. Temetés exponálja a regény cselekményét. Parasztot temetnek, munkába szakadt parasztot. A Barna Berci apja megszakadt, mikor döglődő lovát föl akarta emelni. Megdöglött az egyik lova, s belehalt a fuvaros a veszteségbe. Barna Berci iskolahagyott ekkor éppen. Jófejű gyerek, de hiába biztatná apját a tanító, lenne ebből a gyerekből akár még úr is, Barna Berci csak azt álmodja, amit a többi siheder. Lesz az ő apjának még két jó lova is, ha már két rihe-rossz van. Mert az lenne az igazi! Minden parasztfattyúnak ez volt hajdan az álma. Jó két lovat táncoltatni a robogó kocsi előtt. De porba hullik az álom. Az a szegény árva meg mit tehet mást szomorúságában, elajándékozza a vásáron a másik lovat. Ettől fogva nem vág nyomot szekér az udvaron, nincs szükség többé naponta nyitogatni a nagykaput, vége a világnak. Lehet most már Berci más lábakapcája, mehet kiscselédnek, fölnőhet cselédnek, ellobbant a fölemelkedés reménye. Azon az úton nincs tovább. így lesz kőmívesinas, de marad a falusi életkörön, s e világ rendje szerint lép át a serdülők rendjéből a legényekébe. Találkozhatik a falu intelligenciájával, a műkedvelés révén még a kastélyba is bejut, csak a falu életkorét nem hagyhatja el. Innen már csak az első világháború viharja tépi ki, és sodorja messzi tájakra. Ahol ugyan sok keresnivalója nincsen, de megpróbálhatja az erejét, képességeit, s ráeszmélhet egyre és másra. Például arra, hogy túléli. Kegyetlen és kunéros helyzetekből szabadítja ki a sorsszerencse vagy az életrevalóság. Mintha okkal került volna a világba. S mire a háború labirintjából kikeveredik, s újra otthon van, a falujában, egyszerre ráeszmél. Minden más lett, minden megváltozott. Nem leli a heíyét többé Barna Berci. S mert a forradalmak se változtatják meg itt a világot, a bukások, a reményhullások késztik, nincs más, mint álmodni, s az álmot leírni. „Jó volna a falu és az ország érdekében egy cikket írni a Nagyváradnak.” így az Emberek. Amint az be is következett a regény kiadása révén. „Új, nagy írót küldött a falu” — lelkendezte Móricz Zsigmond, s Barna Berci máról-holnapra kinőtt a faluból. Azaz csak kinőtt volna. De Szabó Pál el nem hagyta Biharugrát. Ha távozott is, csak szűk időre tette. Ide mindig visszatért. Itt élt a legjobban, itt írta a legtöbb művét. A legjavát mindenképpen. Biharugra Szabó Pálnak nemcsak a szülőföld. Ebben a faluban sűrűsödik írói életének értelme. Innen veszi hatalmas életanyagát. Másutt is élnek parasztok, de Ugrán más parasztok, másként. Csak éppenhogy másként, de ez az éppenhogy elegendő. Más az íze itt a szegénységnek is, s a félgatyaszár- sorról is nagyobb öntudat sugárzik, mint másutt a nagygazdaportákról. Szabad hajdúk ivadékjainak földjén járunk. Biharban. 4
