Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - SZEMLE - Benkő Ákos: Vajdasági krónika
Vajdasági krónika A Tragédia délszláv regénye A magyarokat és a délszláv népeket egymáshoz közelebb vezető utak jelentős állomásairól szól Szeli Istvánnak, az újvidéki egyetem professzorának új könyve, az Utak egymás felé. A szerző nem ismeretlen a hazai olvasók előtt. Rokon tárgyú kortörténeti tanulmányára— Hajnóczy és a délszlávok (1965) — annak idején felfigyelt a szakkritika. Új kötetének két terjedelmes tanulmánya a magyar és a délszláv népek irodalmának régebbi kapcsolatait tárgyalja: az egyik a magyar és a szerb felvilágosodás párhuzamos vonásait, a másik a Tragéd ia délszláv képét. A magyar és a szerb irodalomban az irodalmi irányzatok és stílusok fázisai nem esnek egybe, ezért Szeli nem ragaszkodik szigorúan az irodalmi korszakokhoz, hanem a rokonítható jelenségekhez alkalmazkodik, mert csak így talált analógiákat a rokon irodalmi mozgalmak és jelenségek között. Vitathatatlanul a kötet legjelentősebb írása A Tragédia délszláv képe c. lebilincselően érdekes tanulmány, amelyben Madách drámai költeményének szerb, horvát és szlovén fordításait és értelmezési kísérleteit elemzi a szerző, s ezt követően megírja a Tragédia színre viteléért folytatott hosszú, de csaknem teljesen eredménytelen küzdelem „regényét” is. A hatalmas apparátussal készült, új adatokban gazdag dolgozat — a kéziratos fordításokat és figyelembe véve — a Tragéd ia nyolc délszláv fordításáról tudósít, éppen kétszer annyiról, mint Radó György nagy tanulmányának (Az ember tragédiája a világ nyelvein, Filológiai Közlöny, 1964—68) ide vonatkozó fejezete. A nyolc átültetési kísérlet közül csupán négy jelent meg nyomtatásban. Az első, meglepően korai, még 1866-ban készült fordításról ma már csak a korabeli dokumentumok tudósítanak. Ezekből kiderült, hogy a fordítás — amelyet időben csak a mű német átültetése előzött meg — a bajai születésű Mita Popovic munkája. A második kísérlet (1890) a népszerű szerb költőnek, a János vitéz és a Toldi fordítójának, Zmajnak a nevéhez fűződik. Zmaj fordítása kétségtelenül költői, ám „hangja, tónusa nagyon messze kerül Madáchétól”. A következő átültetési kísérletig csaknem ötven év telik el. Ekkor azonban két esztendő leforgása alatt hárman is lefordítják Madách remekét: 1939-ben Vladislav Jankulov dicséretes tartalmi hűséggel, de nehézkesen, „körülményesen és költőietlenül”. 1940-ben készül el a neves Shakespeare-fordító, Svetislav Stefanovic fordítása, amelynek legfőbb jellegzetességeit „az eleven dikció, a lüktető drámai beszéd adja”. Ugyanebben az évben született meg a Tragédia szlovén fordítása is — Vilko Novak és Tine Debeljak munkája —, amely a tanulmányíró szerint „a Tragédia legkiegyensúlyozottabb és legharmónikusabb műfordítás-teljesítményei közé tartozik a mű idegen nyelvű megszólaltatásai között”. 1949-ben Borislav Jankulov lényegében bátyja fordítását dolgozta át; igyekezett korszerűsíteni, de csekély eredménnyel: átköltésében nem tudta Madáchot, a költőt megszólaltatni. Petar Trbojevic — az ő fordítása az ötvenes évek elején készült — „nem jutott tovább a jó szándéknál ... a Tragédiából egy stilizált hősdalt formált”. A Madách-mű bemutatójára 1914 május 2-án került sor Zágrábban. Erre az alkalomra készült — öt nap alatt! — M. Bogdanovic, F. Miler és M. Orgizovic fordítása. Az eredmény könnyen elképzelhető: a horvát fordítás összecsapott, s bár 650 sorral rövidebb az eredetinél, mégis inkább felhígított, mint tömörített, tele van súlyos tárgyi tévedésekkel és betoldásokkal. Ezért is beszéltünk Zmaj fordítása után félszázados szünetről. Ilyen körülmények között nem csoda, ha az előadás megbukott, a színház hat előadás után „bérletszünettel és koronás helyárakkal” sem tudta tovább műsoron tartani a Tragédiát. A bemutatót követő sajtóvisszhang is kedvezőtlen: „A rendezés gyenge volt. . . a színészekről nem is érdemes beszélni, mert csak korholni kellene őket. . — olvashatjuk a korabeli lapokban. Szeli a kritikákat is bonckés alá veszi, s elemzése végén joggal állapítja meg, hogy „a zágrábi bemutatóval nemcsak a Tragédia, hanem vele együtt a kritika is megbukott”. A tanulmány befejező része a Tragédia délszláv értelmezései kísérleteivel foglalkozik. Ebből a részből talán elegendő itt egyetlen „beszédes” mondat idézése: „A délszláv esztétikai irodalom a fordításokhoz írt bevezetőkön kívül nem foglalkozott a Tragédiával sem a délszláv irodalmak szemszögéből, sem világirodalmi vonatkozásokban”. A Tragédiáért folytatott küzdelem eredménytelenségének több összetevője van. Ezek közül Szeli a fordítások egyenetlen értékét, a zágrábi színpadi kudarcot, három fordítás megjelenésének kedvezőtlen időpontját, valamint a fordítók többségének „irodalmi, világnézeti, sőt politikai kompromittáltságát” tartja a legfontosabbaknak. Figyelemre méltók a kötet egyéb írásai is. így a három arcképvázlat: Milkó Izidorról, Boschán Sándorról és a fiatalon elhúnyt tehetséges költőrőí, Thurzó Lajosról. Érdekes, rendkívül alapos munka Majtényi Mihály nálunk is jól ismert regényének, a Garabonciásnak stilisztikai elemzése, továbbá a Barbároknak és Móra István Párbajának, az utóbbinak mint a Móricz-mű egyik lehetséges modelljének összehasonlító vizsgálata. A negyvenes évek vajdasági magyar irodalmáról szóló tanulmányt és miniatűr portrésorozatot pedig — néhány vitára késztető ítélete ellenére — szeret95
