Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - SZEMLE - Benkő Ákos: Vajdasági krónika
nénk egy készülő mai jugoszláviai magyar irodalomtörténet vázlatosan kidolgozott fejezetének tekinteni. Szeli István könyve nemcsak érdekes és tanulságos visszapillantás, de egyszersmind a jugoszláviai magyar értekező próza értékes hozzájárulása is a magyar és a délszláv népeket egymáshoz közelebb vivő tartós híd építéséhez. Magyai—délszláv irodalmi kapcsolatok Bori Imre összefoglaló munkája — amelyet az újvidéki Tartományi Tankönyvkiadó Intézet jelentetett meg irodalmi segédkönyvként a középiskolások számára — a legrégibb időktől napjainkig követi nyomon a magyar—délszláv irodalmi kapcsolatokat. A „legrégibb idők” itt még a honfoglalás előtti korszakot jelentik, hiszen már 860-ból és 882-ből is vannak adataink a magyar—délszláv szellemi érintkezésekről. A honfoglalással e kapcsolatok új szakasza kezdődik el. A népköltészetről szólva Bori részletesen foglalkozik a magyar regős ének és a szlovén-horvát kolenda összefüggéseivel, rokonságával, a Csillag-énekkel, a Trója-regénnyel, valamint Szent László és más magyar hősök felbukkanásával a szerb irodalomban, s ezzel párhuzamosan: a délszláv hősök feltűnésével a magyar világi költészetben. Balassi és Zrínyi Miklós délszláv kapcsolatainak ismertetése után tér rá a felvilágosodáskori időszak tárgyalására. E korszak „legfényesebb neve” Kazinczy Ferencé, aki Goethe nyomán már 1789-ben lefordítja a szerb népköltészet egyik remekét (Gyászdal Azzán agának szép,de szerencsétlen nője felől). Kazinczy köréhez tartozott a kétnyelvű Vitkovics Mihály is, akinél — miként barátjánál — „békésen megfért egymás mellett a nemzeti nyelv és műveltség ügye azzal a tisztelettel, amelyet minden nép iránt éreztek — az igazság gyermekeiként.” A XIX. század első felének legjelentősebb eseménye Vük népköltészeti gyűjtésének megjelenése, amelyet Toldy Ferenc 1827-ben szép tanulmányban üdvözöl. 1836-ban Székács József — a német nyelv közvetítő szerepét kiiktatva — eredetiből fordít egy csokorra való szerb népdalt és hősregét „nagyobb részint Vuknak négy kötetben ezen czím alatt kiadott munkáiból”. A magyar—délszláv irodalmi kapcsolatok 1849 utáni szakaszában Zmaj tevékenysége érdemel megkülönböztetett figyelmet, hiszen — a többi között — olyan magyar remekművekkel ismerteti meg műfordításai révén a délszláv olvasókat, mint a János vitéz, a Toldi-trilógia és Az ember tragédiája. Érdekes alakja e korszaknak a máig is ismeretlen kilétű, de a délszláv népek irodalma iránt élénken érdeklődő Kondor Lajos — nevét hiába keressük a Magyar Irodalmi Lexikonban — , akinek egyik írásában a következő szép sorokat olvashatjuk: „Többévszázados a kapocs, mely bennünket egymáshoz köt, ennélfogva a hazánkban lakó műveltebbjeinkre vár az édes kötelesség a mulasztottakat helyrehozni, a testvéri szeretetet helyreállítani. . .” Ugyanezekben az években Vahot Imre A magyar és szerb irodalom rokonulásáról értekezik. A századforduló tájára esik a bácskai műfordítói kör és Margalits Ede műfordítói tevékenysége. Századunk első évtizedeiben a délszláv írók Ady Endre költészete iránt érdeklődnek a legélénkebben. A magyarul kitűnően beszélő Veljko Petrovic, majd a költő barátja és tisztelője, Todor Manojlovic fordítják verseit. Milos Crnjanski 1919- ben két tanulmányában is foglalkozik a magyar irodalommal és Ady Endrével. Meglepő viszont, hogy hazai irodalomtudósaink között nem akad délszláv specialista. így aztán a Heinrich Gusztáv-féle Egyetemes Irodalomtörténet vonatkozó fejezeteinek megírására horvát és szlovén irodalom- történészeket kértek fel. Az első világháború után először az avantgardista írók veszik fel egymással a kapcsolatot, majd a huszas évektől kezdődően a jugoszláviai magyar írók játszanak igen fontos szerepet a magyar—délszláv irodalmi kapcsolatok fejlesztésében. Hadd utaljunk itt Szenteleky Kornél műfordítói és irodalomszervező tevékenységére, a Debreceni Józseffel közösen kiadott szerb költői antológiájára (Bazsalikom) és a KALANGYA publikációira. A másik oldalról mindenekelőtt Miroslav Krleza nevét kell megemlítenünk, akinek úgyszólván egész életművét a átszövik magyar vonatkozások. Idehaza a két világháború között Németh László tett legtöbbet a kapcsolatok ápolása terén: egész sor tanulmányában foglalkozott a közös történelmi és szellemi múlttal, a legkiemelkedőbb szerb és horvát írók munkáival. A felszabadulás után Csuka Zoltán töltött be valóságos „küldetést”. Könyvtárnyi klasszikus és modern jugoszláv irodalmi alkotást tett hozzáférhetővé a magyar olvasók számára, de fordítói munkája mellett mint folyóirat-szerkesztő (Déli Csillag) és mint irodalom- történész is elévülhetetlen érdemeket szerzett A jugoszláv népek irodalmának története c. kézikönyve és sok-sok elemző-ismertető tanulmány szerzőjeként. A jugoszláviai magyar műfordítás-irodalom teljesítményei közül az Ács Károly szerkesztésében megjelent Napjaink éneke c. antológia, a közös vállalkozások közül pedig A szerb-horvát irodalom kistükre c. olvasókönyv emelkedik ki. Az előbbi a modern jugoszláv költészet fejlődését mutatja be 1967-ig, az utóbbi a szerb-horvát irodalmat a kezdetektől 1945-ig. Jugoszláv részről Mladen Leskovac és Danilo Kis nevéhez fűződik a legtöbb modern magyar irodalmi mű átültetése, és tudomásunk van arról is, hogy hamarosan megjelenik szerb-horvát nyelven Czine Mihály magyar irodalomtörténete. Bori Imre roppant ismeretanyagra támaszkodó tanulmányát — amely rendkívül alapos, szinte teljességre törekvő összefoglalása a témának — a magyar és a délszláv irodalmakból nagy gonddal válogatott szemelvények egészítik ki, teszik még gazdagabbá. BENKŐ ÁKOS 96
