Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - HORIZONT - E. Fehér Pál: A szomszéd nyelvét is…
E. FEHÉR PÁL A szomszéd nyelvét is... 1. lasiban, vaiahol a város centrumában, nem messzire a híres Golia vártemplomtól, melyben Nagy Péter cár is járt, s ahol Patyomkin herceg szívét örök nyugalomra helyezték, ugyancsak közel van a XVII. század csodálatos építészeti remeklése, a Három Hierarcha Székesegyháza, s ennek parókiájában nyomtatták az első román könyvet, valamint Eminescu is itt lakott — tehát a román kultúra egyik bölcsőjében, egy különös kocsmában (Boka rege volt a neve)—, egyszerre orosz szó ütötte meg a fülemet. Tizenhat kilométer a szovjet határ, Szovjet-Moldova fővárosa, Kisinyov is mindössze hatvan kilométer — autóval aiig egy órányi út —, tehát túristákat gyanítottam vagy vacsorázó hivatalos küldötteket. Amikor odapillantottam, el kellett vetnem ezt a feltételezést: két bocskoros, a cujkától már kissé lelkesült állapotban leledző paraszt vitatkozott valami traktorról. Aztán a következő nap a nevezetes Hanu Ancuteiben — a moldovai szegénylegények egykor nevezetes búvóhelyén, melyről Mihail Sadoveanu egész könyvet írt, csodálatos, varázslatos történeteket — a fogadó hosszú faasztalánál ismerős-ismeretlen magyar szavakra kellett felfigyelnem. Csángók voltak. Rögtön elmondották: itt élnek vagy hatezren. Nincsen kapcsolatuk sem az erdélyi, sem a bukaresti magyarsággal, s nincsenek összekötő szálak a magyarországiakkal sem. Folytassam? Hol is folytassam? Talán a Vaskapu-Erőmű városában, Turnu Severinben, a római légiók Drobetájában, ahol Traianus császár vaskos kövekből mesterien tervezett hídját védte a római castrum. Itt, a jugoszláv mérnökökkel, a különféle nemzetiségű hajósokkal zsúfolt városka főterén, néhány lépésre a Duna partjától, török kávéház van. A kiszolgálók is törökök, a kávét is törökösen főzik, azaz forró homokban. Egy maroknyi népcsoportról van szó, amely néprajzi érdekességként, etnográfiai csodaként maradt meg még a török hódoltság korából. Most már kihalóban vannak, azért is, mert az anyanemzettel nincsen kapcsolatuk, azért is, mert értelmiségük, illetve anyanyelvi oktatási lehetőségük sincsen. Csak futólag említeném a Duna deltája táján, egy kompon bolgárul csevegő parasztokat, akik — mondanom sem kell — szintén nem a túlsó partról átránduló turisták, hanem román állampolgárok. De Temesvárt sem hagyhatom ki: a megyei lapok szerkesztői láttak vendégül, roppant szívélyesen, néhány tájékoztató szóra. A többesszám nem félreértés: az épület bejáratánál négy nyelven hirdeti a tábla, hogy itt található a román Draperul rosu, a magyar Igaz Szó, a német Neue Banatische Rundschau és a szerb Banatszké novini redakciója. Ahány emelet található az épületben — annyi nyelven fogalmaznak. Természetesen tartozik ide az, hogy Temesvár Herder-díjassal is büszkélkedhetik Franyó Zoltán személyében, aki a kelet-európai népek barátságának, kultúrájának terjesztéséért adományozott osztrák kitüntetést, többek között Illyés Gyulával együtt kapta meg. Franyó jelentős érdemeit mondják el mások, életművének nálam alaposabb ismerői. Méliusz József minden kétséget kizáróan ezek közé tartozik, tehát őt idézem: „Franyó Zoltán életművének több síkon megfogalmazást követelő jelentései közül bizonyára nem az utolsó, hogy mű és alkotója, e századi legjobb nyelvi eredményeink társaságában járult hozzá a modern magyar irodalmi, lírai stílusok európaivá érleléséhez...” Ezúttal arról az óráról számolnék be, melyet Franyó dolgozószobájában tölthettem kínai, szanszkrit és arab könyvek, német, magyar, román, orosz, francia folyóiratok 64
