Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - HORIZONT - E. Fehér Pál: A szomszéd nyelvét is…
társaságában. A legújabb számok voltak. Azok a szerény dicsekvésképp megmutatott Franyónak dedikált Ady-kötetek, melyekkel elöljáróban találkoztam, akár jelképei lehetnek ennek az életműnek, s majdnem azt írtam: életmú'vésznek, ha nem félnék e szó jelentésének negatív árnyalataitól. Mert Franyó Zoltán mégis életmú'vész, hiszen ma, nyolcvanadik életévén túl szüntelenül dolgozik, éppen a teljes Faust-fordítását rendezi sajtó alá, korrigálja az ógörög poéták általa németre költött, s Bécsben kiadandó szövegét, valamint lázasan gyűjti az anyagot, fordítja a magyar költők német antológiáját. Az már szinte mellékes tevékenység, csaknem hobby, hogy Bécsben németül tart előadást Eminescuról, akit németre is, magyarra is lefordított, az pedig világosan érthető tény, hogy szemmel tartja a helyi és nemcsak a helyi szerb szerzők munkásságát. A nagy román íróval, Liviu Rebreanuval együtt végezte a budapesti Ludovicát (néhány esztendővel később a zágrábi Miroslav Krleza és az erdélyi Szent- imrei Jenő végeztek ugyanitt); résztvett a Tanács-Magyarország harcaiban, Lukács György népbiztosságán dolgozott, szerkesztette a Vörös Lobogót. Ezután következett a bécsi emigráció, az ismeretség Rilkével, elmélyedése a keleti nyelvekben, aztán a magyar avantgarde néhány folyóiratát szerkesztette, de ezt már Temesvárott. . . Amikor megkérdeztem: mennyi verset fordított hosszú életében, tanácstalanul széttárja a kezét. Közvetített korok és népek között, nemzedékek között. Amikor sokak számára úgy tetszett, hogy nemzetüket különállásának minél erősebb hangsúlyozásával képviselhetik méltóképp, amikor nem kevesen és — sajnos — nem éppen az érintett népek leggyengébb fiai azt képzelték, hogy népük, nyelvük érdekeit csupán a másik kárára érvényesíthetik — fontos, el nem múló hatású Franyó Zoltán életének példája. Az olvasó számára talán már eddig is kiderült, hogy nyelvi élményeimet (elismerem: a legkuriózusabbakat!) nem az olyasfajta, nekem roppant ellenszenves újságírói han- guiatgyártás céljából ismétlem itt el, melynek legkirívóbb példája az a romániai riport- sorozat volt az egyik fővárosi napilapban, mikor a szerző csodálkozva jegyezte fel: magyarul beszélnek Kolozsvárott. Persze, a magyarok magyarul beszélnek, s a romániai írószövetség kolozsvári fiókjának — mint erről a kitűnő román író, a kolozsvári román irodalmi hetilap, a Tribuna főszerkesztője, Dumitru Radu Popescu szívélyesen tájékoztatott — több magyar tagja van, mint román, s ugyanez a helyzet Marosvásárhelyt. Az is kétségtelen tény, hogy a bukaresti televízió kereken egy esztendeje magyar és német adással is rendelkezik, hogy Romániában hat magyar színház, aztán német és szerb társulat is működik. A több nemzetiségűség, a többnyelvűség tény, amelyet — ha más nem —a bukaresti Kritérion Könyvkiadó levélpapírjának fejléce is igazolhat, mely európai ritkaságként — emblémájában magyarul, németül, ukránul, szerbül és jiddisül ismétli el címét. Könyvei is ezt a programot hivatottak bizonyítani. Aki Romániában jár — törvényszerűen találkozik ezzel a többnyelvűséggel és többszörözött nemzeti, nemzetiségi tudattal. Állami szinten is, de szembeötlően a hétköznapi élet bármely területén. Kezdve a bevásárláson (tud-e az eladó több nyelven?), folytatva az ipartelepítési politikán (az új iparvállalatok magukkal hozzák a lakosság további keveredését: a hajdan egységes nyelvi közeget alkotó helység egy új gyárral azonnal vegyes lakosságú lesz, hiszen a mérnökök, az előmunkások kiválasztása már nem követi a nemzetiségi kívánalmakat), egészen azokig a régiókig, az irodalomig, a történelemig, a szellemi életig, ahol egy közösség összetartozásának tudata meg szokott fogalmazódni. Látjuk: a probléma, ha minket közvetlenül érint is, de vitathatlanul korántsem csak magyar. Sőt: nem is speciálisan romániai kérdés. Kíséreljük meg tehát más nemzetek tapasztalatait sem elfeledve szemlélni e közép-kelet-európai komplexumot. 5 Forrás 65
