Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Lázár István: Jegyzetek a mai filiszterségről
A piaci kapcsolatok szerepe növelésének, a közgazdasági szemlélet rehabilitásának, terjesztésének lecsapódásaként fokozódott az efféle üzletelés? Ez kétségtelen. De az így támadt veszélyt csökkenti, hogy az ilyen tevékenységre gyakran a rossz áruellátás ad alkalmat és ösztönzést (például a gépkocsinál stb.), s ezután több a lehetőség az ilyen ambíciók legális, hivatásszerű kiélésére is; azután a föld- tulajdon napirendre került rendezésével, a telekspekuláció elleni intézkedésekkel is közbeszólunk. A javakkal való hivalkodás ellen viszont aligha lehet rendeleti úton fellépni. És bizony sok az olyan vásárlás, sőt építkezés is, melyeknél nem a használati vagy a felismert esztétikai érték diktál, hanem presztízs-szempont, divat, idegen ízlés majmolása. A jólét szembetűnő jelei például olyanokat is az öltözködési tempó tartására, televízió, autó vásárlására sarkallnak, akik pedig alapvetőbb szükségleteiket még nem elégítették ki. Nyilvánvaló viszont, hogy mennyivel jobb, ha valaki minden idejét-pénzét-energiáját a lakására fordítja, azt óvja, gazdagítja, akár giccsekkel is, mint ha feltüzeli a parkettát, az ajtót, az ablakot. S a hivalkodó nyaraló vagy családi ház, a presztízs kedvéért vásárolt autó is része a nemzeti vagyonnak, maradandó érték, akkumuláció. A reform után — 3 Afiliszterség és a hatalom problémaköréről eddig — egy utalástól eltekintve — csak a múltra vonatkoztatva esett szó. A nyárspolgár, úgy látszik, a mindenkori hatalom fontos támasza. Mint stabilizáló tényezőt, lehetetlen lebecsülni. Ám nemcsak súlyos válságok idején ütközik ki óvatossága és vak magamentése, hanem a békés korszakokban szükségszerűen előtérbe kerülő hivatali vagy akármiféle vezető szerepkörökben is. És a nyárspolgár mint alattvaló gyakran kitűnően, túl jól honosul. Valódi magatartását, ideológiáját az éppen szükséges pózokkal és szólamokkal álcázva ágál, és amíg az egyik tudatosan játssza meg magát, cinikusan alakoskodik, szinte veszélyesebb a másik, aki valóban hiszi is, hogy amit hirdet, képvisel, az a jó, a korszerű, az a forradalmi. FiIiszteri magatartás- és ízlésnormák, az újtól és a kritikus-önkritikus szemlélettől, a gondolkodástól és a kezdeményezéstől való tartózkodás, no meg a mundér becsületének heves védelme ilymódon hivatalos, állami vagy párt-álláspontnak tűnhetnek. Mindennek persze nyilvánvaló az összefüggése a túlzott centralizálással, a voluntarista és bürokratikus vezetéssel. Akkor hát a reform, amely decentralizál, s nem ideális, illuzórikus kívánalmakból, hanem reális lehetőségekből igyekszik kiindulni, csökkenti a bürokratizmust — rendbehoz mindent? Aligha. Hiszen a hatáskörök, a vezetés átrétegzése a hivatalnok után most majd a menedzsert hozhatja olyan helyzetbe, melyben mód van a kéz kezet mos, a sógorság-komaság, a protekciózás szokásos játékaira. A politikai-közéleti, nem utolsó sorban pedig az üzemi-munkahelyi demokrácia párhuzamos fejlődése azonban ez ellen hathat, kell, hogy hasson. A reform után — 4 És a kultúra? Az anyagiasság mellett talán erről esik a legtöbb szó. Hogy jön, mindent elönt a kommersz, az olcsó szórakoztatás. Megdicsőül az elv, hogy „a munkában megtettem a magamét, hagyjanak hát kedvemre kikapcsolódni”. Módunk lesz-e azt a helyes döntést kellően érvényesíteni, hogy a kultúrában az üzlet, a haszon nem lehet elsődleges, nem léphet eddigi céljaink helyébe, ellenkezőleg, jobban kell segítenie azok elérését? A feleletem ez; módunk lesz. De ez kevés. A filiszterség problémaköre már így is túl parttalanná vált dolgozatomban. Érinteni is alig tudom hát azt a bár szorosan kapcsolódó, de ezerfelé ágazó problémakört, melyben egy-két év vagy az új mechanizmus bevezetése viszonylag keveset számít. Bár a hét hat napjára kiterjesztett televíziós-adás időben egybeesett vele, ennek a reformhoz nincs sok köze. A kultúra demokratizálódásának, mindennapi szükségletté, közfogyasztási „cikké” válásának, közvetlenül pedig a tömegkommunikációs eszközök óriási térhódításának apró mérföldköve ez csupán. Persze, mégiscsak számít az új mechanizmus is. Egyrészt: időt szabadít fel. Másrészt: gyorsítja a folyamatot, aminek a következtében mind képzettebb, kulturáltabb munkaerőt igényel a népgazdaság. De meg lehet-e tölteni hat televízió-adásnap annyi óráját olyan műsorral, amely nem juttatja eszükbe, nem igazolja egy amerikai pszichológus gyilkos hasonlatát: „A tévé a szem rágógumija”? A kultúra két nagy dilemmáját kerülgetem itt. Az egyik a tömegigény, mely — egyebek között — képet akar az ernyőn, óriási mennyiségű, de lehetőleg felszínes tartalmú képet. A másik a szükséges ismeretek és az oktatás fejlődése közötti szakadék. Melynek során ha a szakosítás egyenlő a beszűkí- téssel, nem csökkentjük, hanem tovább növeljük a filiszterség szellemi táptalaját. Az új mechanizmus továbbfejlesztése során engem nem az érdekel elsősorban, hogy hódít-e majd a konzumkultúra, mert e hódítás ellen, amikor és amennyire szükségesnek látjuk, viszonylag könnyű fellépni. Hanem az, hogy elég rugalmas és elég átütő lesz-e oktatás- és egész művelődésügyünk, az 52
