Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Kunszabó Ferenc: Sárpilis, 1970

döntötte el, hogy ma már egyre kevesebben mennek templomba, a maradiság elleni félelem harcolta ki tíz évvel ezelőtt a lányoknak, hogy festhették a szájukat, az arcukat, kéz- és lábkörmüket, s mostanában ugyanez parancsol rájuk, hogy mindezt ne tegyék, csupán a szempillájukat húzzák ki feketével. Az évtized elején a divat parancsolta rájuk a lehetetlen tűsarkú cipőket, a népviseletet visszajátszó harangszoknyákat, a hülyegyerekfrizurákat, s diktálta ma a „hajolásveszélyes” miniszoknyákat, az ormótlan sarkú cipőket. . . Már vagy másfél évtizede — mióta módjukban áll követni a divatot—, hogy az ésszerűség, a célszerűség alig-alig jöhet szóba a ruházkodásban, lakásberendezésben, sőt a lakásépítésben.

Meg a többiben. A meglódult világ néha úgy söpri el a régit, hogy semmi újat nem ad a helyébe. Illetve, amit ad, azt Pilis — a maga múltjával és tegnapjával — nemigen tudja a maga számára értelmezni. Ezért a szándékolt vagy szándéktalan hatások (egy frissen vásárolt húszéves amerikai show-műsor például!) olykor feliből, harmadából sikerülnek, összekeverednek vagy éppen az ellenkezőjükre fordulnak — a folyamat meglehetősen bonyolult, és nem is mindig bogozható ki.

Közvetlen a felszabadulás után a gyűlések, majd röviddel utána a sajtó a fő hírközlő, ismeretterjesztő, aztán az ötvenes évek közepétől a film, a rádió — ma pedig a televízió terít, de mérhetetlenül erősebb fokon, mint bármelyik elődje. A közlött hír- és ismeretanyag egyre bővül, mélyül, s minden káros mellékhatással együtt is, mégiscsak egyre inkább alkalmazkodik az ország lakosságának külön-külön rétegeihez, fogalomvilágához. Ugyanakkor — az elmaradottak fölemelésével — egységesíti is a társadalmat. — Nézzük a tudatbeli, gondolkodásbeli jellemzőket: Az események híre órákon belül elérkezik hozzájuk, bárhol történtek is. Hol vannak már azok az idők, mikor a megérthető és felfogható világ alig terjedt túl a Sárköz határain! Egy űrhajó leszáll a Holdon, és a pilisi traktoros vagy géplakatos este otthon megtekinti a felvételeket. Velencében tornádó pusztít, és a hírközlő orgánumok ennek hírét, leírását, hatását még aznap eljuttatják Sárpilisre!

Nagyrészt a világkép kitágulásának, alakulásának — no meg az anyagi tehetősségnek — tulajdonítható hogy ma már a legvénebb vénasszony is tagadja, hogy ő hinne a babonákban, hogy a pókháló jó lenne a sebre, és hogy a véreset tejelő tehénen a faszénfüst segítene. S amit még az idősebbek jónak is tartanának, azt elsöpri a minimum nyolc osztályt végzett fiatalok harsány kacaja.

Ez a fiatalság, minden lezsersége, modernsége, és technizáltsága ellenére is — vagy éppen azokkal együtt? — az adott világ birtokbavételének előharcosa. Az apa még érthetetlen varázsdoboznak tekintette a rádiót? A fiú szétszedi, újratekercseli, kicseréli a lámpákat, és közben Clif Richard-számot dúdol: a technikai csodából mindennapi eszköz lett. Az anya még mint istennőre tekint Sophia Loren- re? A tizenhétéves csitri elpittyeszti a száját, és megállapítja, hogy nagy a lába, duzzadt az ajka, és különben is egy kopasz, alacsony mandró a férje: a távoli csodából köznapi ember lett. Új gép érkezett a téeszbe, amelyik szemenként veti a répát, és ezután már nem kell egyelni? A szülők fejcsóválva ámuldoznak, ezek a szemtelen gyerekek meg kijelentik, hogy éppen ideje volt!

Nincs már csoda, sem technikai, sem másmilyen.

Illetve van, persze hogy van, csak éppen természetes, hogy van ... A szülőkhöz a Bibliából eljutott az ókori hét csoda híre. A fiatalok már nem tudnak csodálkozni a piramisokon vagy Semiramis függőkertjein, mert hol vannak azok az atomtengeralattjárók vagy a tévéadótornyok mögött!? Ugye? Még egy napon sem lehet őket említeni! Nem is említik. Apjuk, nagyapjuk, a legöregebb szépapjuk se nagyon válogatta ki soha a kapott ismeretanyagot, legfeljebb úgy, hogy ami az ismeretkörébe tartozott, amit be tudott illeszteni fogalomvilágába, azt megtartotta, a többit elfelejtette — a mai fiatal viszont minden iránt érdeklődik, majdnem mindent megért, és sok mindent be tud illeszteni saját fogalomvilágába. S mindegy most, hogy jól-e vagy rosszul. A lényeg, hogy akarnak befogadni, akarnak szelektálni, hogy nem hajlandók a világot eleve olyannak elfogadni, amilyen. „Lehetne azt másképpen is, nem?” — kérdezik valamire, és a szülők nem mindig tudnak válaszolni, mert bár korábban maguk is elindultak ezen az úton, de még (vagy már) túl sok bennük a kötés, túl sok a megfontolás.

Ez az óvatosság hol jó, hol nem. Jó, amikor az elvetett, meghaladott életfelfogás helyét az új normák még nem tudták kitölteni, s a szülő inkább ragaszkodik a régihez vagy annak egy részéhez (mert kapaszkodni valamibe jobb, mint teljesen támasz nélkül lenni) — s rossz, mikor az új norma adva volna, a fiatal alkalmazná is, de a szülő szép szóval vagy hatalmi eszközzel a régit érvényesíti . . . Valaha lehetett az utcán mezítláb, foltos ruhában végigmenni. Ma a fiatalasszony akkor is más ruhát ölt, ha a szomszédba készül átugrani. Valamikor illett a kolbászos krumplit vendégek jelenlétében is kanállal enni. Ma a csirkepaprikást is késsel-villával bajmolják, ha a szomszédfalusi ismerős ebédre jött. Kétségtelen, hogy az itt jelzett régi normákat meg lehet haladni. Az is bizonyos azonban, hogy a ma gyakran tapasztalható merevségnek és túlzásnak sincs sok haszna. Átlendülés a másik végletbe, mert azt hiszik, hogy ezt valaha így csinálták az urak, vagy hogy „jobb körökben” ma is így teszik.

S nagyon érdekes, hogy a számtalan dologban felvilágosult fiatalok sokszor éppen ezekben a magatartásbeli, illik nem illik játékokban merevek, ósdiak.

A kispolgáriság fogalma helyenként és koronként meglehetősen változó, és nálunk az utóbbi huszonöt évben többfélét lehetett és lehet rajta érteni. Ami például kispolgárinak számított az ötvenes évek elején, az ma dicsérendő állampolgári erény. És fordítva is vannak példák. Úgy tűnik azonban, a kife38