Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - SZEMLE - Halász Géza Ferenc: Pályakezdő költőink
valamint Szentmihályi Szabó Péter jelentkezésében az elhivatottság őszinteséget és verseiknek a koros társadalmi jelenségek elleni töltését lehet értékelni. Kiss Benedek a mindkét gyűjteményben való jelenlétével összekapcsolja a kollektív kötetet és az Elérhetetlen föld antológiát. A „Kiienceket” felsorakoztató kiadvány, az Elérhetetlen föld már valódi antológia, közös programmal fellépő költők versei erősítik fel, illetve egészítik ki egymást. Huszonévesen, a költői dac korszakában élnek és alkotnak, társadalmi rendünk eredményeit nem a múlthoz, hanem a szocializmus lehetőségeihez mérik. Paraszti-munkás környezetből indultak, átélték az életforma változás reményeit, és az apáik, anyáik szokásrendjétől való feltartóztathatatlan távolodást, ami az érzelmi kiszakadás fájdalmával is jár. Sóvárogják az egyéni- és a közélet tisztaságát, megannyi variációban perelnek ezért. Nem hajlandók eltitkolni a véleményüket azokról a jelenségekről, amelyeket kiábrándítónak tartanak. Törekvésük és látásmódjuk azonos tőről fakad első filmes rendzőink vállalkozásaival. Erőért és felszabadító példáért Dózsa, Petőfi forra- dalmiságához fordulnak. Létformájukra a „gyalog-járás” meghatározása a találó és ragaszkodnak is ahhoz a szemlélethez, ami az „alulról-nézésből” adódik. Ezt Győri László így fejezi ki: „Bejárom gyalog majd e várost, elmondom, mit láttam ott.” Győri ilymódon elkötelezi magát a „nem elég” — hitéhez. Indulatai nyersen törnek fel, a „testvér-árulásra” visszagondolva vagy a mai „bundákban forgó körmenetet” látva. Sajátos vegyületet hoz létre, amikor nem mond le a beat stílusról a klasszikus versformákban sem: a Kártyakirályban a jazz-nyelv rétegében maradva egyfajta groteszk szonettet hoz létre. Mezey Katalin alapállása szintén a tiltakozás. „Nem szeretem” — kezdi az Éneket, s így fejezi be Amíg a buszra várunk című utolsó költeményét: „És nem szeretem, ha azt mondják: de végülis.” Művészi egyéniségének lehetőségeit két véglet jelzi. Az önálló személyiség jussát követelő, kijelentő hangvétel, és a jelképes feltámadás eljövetelére rákérdező, igéző fohászkodás. Az előzőt értelmi tagoló ritmika erősíti fel, míg az utóbbival alliterációk, s valami szelíd biztatást sugalló mély hangzás párosul. Molnár Imre a kisszerűségről és annak végzetéről ír parabolát a Borzong a vén tyúk című versében. Míg Győri László és Mezey Katalin lázadása a kapzsiság, az öntelt belenyugvás, valamint az értelmetlenség ellen többnyire csak jelzős kifejezésekben halmozásokban vagy metaforákban tör felszínre, Molnár Imre ügyesen él az ellentéttel. (Falinaptár). Oláh János az alapvetően közös magatartáson belül újabb változatot képvisel: újraértékel. „A béke iszonyú pillanatáéról ír, és arról, hogy „keserű szájízzel szélednek szét a győztes katonák.” A legnagyobb rossznak a visszafogottságot, a kibontakozásnak ezt a korlátját tartja. Drámai fokozások után jut el a követelményig: „legalább megpróbálni legyen érdemes a szabadulást.” Koncz József az albérleteskedést emeli jelképpé, hangja fanyar, szándékosan disszonáns. Rózsa Endre rezonál a nyugati diákmozgalmakra. Pillanatképekben számbaveszi a groteszk jelenségeket; s a valóban megalapozott lehetőségek, illetve a jogok létező kettőssége alapján kérdez. Kovács István komplexebb látásmódot alakított ki. Nem csupán a környező világhoz intézi számonkéréseit, hanem valamennyiünkhöz szól, akiken a humanizált élet múlik. Keveseknek adatott meg olyan képzelőerő, mint neki, látomásai mégsem burjánzóak, hanem szigorú szerkezetbe tömöríti őket, a művészi fegyelem. Ez az önkontroll sok pályatársánál hiányzik. Legjobb versei érett költőre vallanak. A Teremtheted-e egyre táguló képekkel érzékelteti a megsemmisülést, hogy aztán a kijelentés — kérdés — és felszólítás egysége következzen: „Temetheted-e vérző arcod / a bodzák tenyerébe.” Az Anya és a Kopjafák tömören, a jelen és a múlt eggyé ötvözött víziójával mutatja fel a háborúk el nem feledhető következményét. Gondolkodásának dinamizmusa, ami a „lobogósodik” szó alkotásában is megnyilatkozik, valamint szenvedélyessége mégis az értelmes küzdés vállalását határozza meg: „Az ember meghal, / ha elmenekül.” Utassy Józseftől sokat vártunk, miután két évvel ezelőtt az Első ének antológiában összefogottan megnyilatkozott. Az Elérhetetlen föld-ben következetes maradt ars poétikájához, harsány dalszerű verseivel. Kínzó felismerései felkiáltásokban csapódnak ki. (Zúg Március). Az Itt című versben mozgalmas igékkel jeleníti meg a munkát, és együttérzéssel vall azokról, akiket elhasznált a mindennapi harc: „ .,. bérüknél még fejjel magasabbak itt az árak, a kis nyugdíjból sóra, 82
