Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - JEGYZETEK - Orosz László: Miért lettem tanár?
Miért lettem tanár? (Levél Szabó Jánosnak — válaszul Miért nem lettem tanár? c. cikkére.) Kedves Barátom! Nem hagy nyugodni múltkori cikked. Nem hagy nyugodni, mert bár úgy érzem, sok részletben igazad van, egészében nem tudok Veled egyetérteni. Nem hagy nyugodni személyes vonatkozás miatt sem, kezdjük talán ezzel! A régi református kollégiumokban az volt a szokás, hogy a legkiválóbb diákokat már felsőbb osztályos korukban megbízták a kisebbek tanításával. Erre ma ilyen formában nincs lehetőség, de a mostani tanárok szeme is gyakran megakad, egy-egy diákon, akit szívesen látnának kollégáik sorában vagy utódjukként a katedrán. Te is ezek közé tartoztál iskolánkban, épp ezért örömmel láttuk, hogy a tanári pálya felé indultál, s csalódással vettük tudomásul, hogy mégis másfelé tértél. Mi is riasztott vissza? Az, hogy az egyetemen nem tanítottak meg tanítani? Az, hogy a pedagógiai képzésben sok üres formalizmust, sok sivár lélektelenséget tapasztaltál? Hidd el, nekünk, idősebbeknek is voltak hasonló élményeink, tapasztalataink. Sőt, amikor mi jártunk egyetemre, a pedagógiai stúdiumokkal még kevesebbet törődtek. Mi adott mégis bátorságot és biztatást ahhoz, hogy nekivágjunk ennek a nehéz pályának? Mindenekelőtt néhány nagyszerű tanár személyes példája. Nemcsak a középiskolában, hanem az egyetemen is találkoztam igazi nevelőkkel, akik egyéniségükkel sugározták a formulákba nem rögzíthetőt, pontokba nem foglalhatót, megtanulha- tatlant, de követésre serkentőt: máig is nekik vagyok hálás azért az örömért, amelyet a tanári hivatásban találtam. Cikkedben elrettentő példákat idéztél egyetemi tanulmányaidból. Hadd emlékezzem én — válaszul — néhány felejthetetlen tanáromra. Horváth Jánosnak már az első órájára is áhítatos tisztelettel ültünk be. Nem egyszerű egyetemi tanár volt ő, hanem a magyar irodalomtörténet élő reprezentánsa, Toldy Ferenc, Erdélyi János, Gyulai Pál utóda. Előadásain aztán egyre inkább kitűnt, hogy még lenyűgöző tudásánál is jobban kell csodálnunk közvetlen, világos, mindenki számára érthető, de az irodalom bonyolult jelenségeit nem leegyszerűsítő, hanem minden apró részletükig átvilágító előadásmódját. Hányszor gondolok ma is rá, ha egy nehéz problémát kell megmagyaráznom: hogyan nyúlt az ilyesmihez Horváth János! Százak ültek az előadásain, a magyar meg a rokon szakosokon kívül jöttek az irodalomkedvelő ,,dögészek”, természet- tudomány szakosok, jogászok, lyukas órás volt tanítványok, gyakran nem is fértünk a padokban, még a dobogó szélére is jutottak. Máig sem tudom, hogyan volt képes ekkora s ilyen, alapjában véve vegyes összetételű hallgatóságot óráról órára lenyűgözni. A hallgatók figyelmének minden rezdülését észrevette. Első éves voltam, mikor a magyar versről szóló, később könyvben is megjelent előadásait tartotta. Az egyik órán Ponori Thewrewk Emil verstani munkájára hivatkozott. Nem ismertem ezt a nevet, felkaptam a fejemet a jegyzetfüzetemből, talán a szomszédom felé is fordultam. A terem közepetájt ültem, mégis azonnal felfigyelt. Minden bántó él nélkül, inkább magát hibáztatva, hogy erre nem gondolt, megjegyezte: „Bizony, Ponori Thewrewk Emilt ma már nemigen ismerik”, s néhány mondatban bemutatta a munkásságát. Csodálatosan szépen beszélte a magyar nyelvet, azzal az enyhe bihari tájnyelvi akcentussal, amely Arany János nyelvének is jellemző sajátossága lehetett. Élmény volt hallgatni, ahogy verset olvasott. Hányszor kapom rajta magamat, hogy egy-egy költemény néma olvasása közben ma is hallom a hangját, hányszor, hogy órán hangosan olvasva verset akaratlanul is őt utánozom. S milyen pontos, lelkiismeretes tanár volt! Őrizem disszertációmnak azt az első gépelt példányát, amelyet benyújtottam neki bírálatra. Tele volt gépelési hibával. Nemcsak ezeket javította ki gondosan, hanem még a hosszú í, ú és ű betűkre is feltette a hiányzó ékezeteket. Felesleges aprólékosság volt ez, kisstílű szőrszálhasogatás? Nem: minden tisztességes munka előfeltétele, a valamennyi apró részletre ügyelő pontosság és gondosság. Keresztury Dezső az Eötvös Kollégiumban volt irodalomtanárom. Neki elsősorban azt köszönöm, hogy a pedagógus lelkülettel összeférhetetlen nagyképűségről, a belső ürességet leplező csillogó látszat kergetéséről igyekezett leszoktatni. Kérlelhetetlen szigorúsággal bírálta hetenként, kéthetenként készített dolgozatainkat. Nem tűrt írásainkban egyetlen felesleges mondatot, egyetlen a szükségesnél többet mondó jelzőt, egyetlen rosszul választott szót sem. Megtanított pontosan fogalmazni — vagyis fegyelmezetten gondolkozni. S mindezt korántsem pedáns ridegséggel tette: ha valami, ez igazán távol állott tőle. Magunk is egyre inkább élveztük, ahogy találó, gyakran az iróniát sem mellőző megjegyzéseitől luftballonként pukkantak szét szépnek hitt mondataink. 86
