Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 1. szám - JEGYZETEK - Orosz László: Miért lettem tanár?

Pais Dezsőnek, a magyar nyelvészet professzorának a vizsgáira emlékszem vissza legszívesebben. Nem volt ritka, hogy egy-egy kollokviuma másfél-két óráig is eltartott. Ám ez nem a vizsgadrukktól elernyedt hallgató csigáztatása volt, hanem valóban „beszélgetés”. Rengeteget lehetett ilyenkor tanulni. Ha a vizsga kezdetén nem is, a végén már megérdemeltük a jelest, amelyet beírt az indexünkbe.

Tornász Jenő az Eötvös Kollégiumban a latinórákat tartotta. Mint aligazgató ő intézte a kollégium gazdasági ügyeit, volt gondja elég a háborús meg a háború utáni évek nehéz beszerzési viszonyai között. Hányszor láttuk, hogy kopott lódenjében ő is ott baktatott a kis kocsit húzó hivatalsegéd mögött, hogy egy kis lisztet, zsírt vagy krumplit szerezzen diákjai számára. Ő abban vált példaképünkké, hogy műveltsége nem fakult és nem kopott ebben az annyira más irányú tevékenységben, hajszában. Minden órára frissen felkészülve jött: Horatius szövegét a legújabb német, francia, angol kommentárokkal világította meg előttünk. Ez a példa hitelesítette intelmét, amelyet olyankor hallottunk tőle, ha észrevette, hogy készületlenül jelentünk meg az óráján, pusztán a nyelvben való gyakorlottságra s korábban szerzett ismeretekre támaszkodva fordítjuk és magyarázzuk a szöveget. „Egy tanár nem élhet meg a rutinból. Elszürkül, hatástalanná válik munkája, ha nem olyan friss érdeklődéssel készül minden órájára, mintha maga is először találkoznék a feldolgozásra kerülő anyaggal.”

Unalmas tanárok, szürke, semmitmondó órák biztosan voltak az én egyetemista koromban is. De ezek már eszembe sem igen jutnak, annál inkább az előre lendítő, erőt adó élmények. Ezeket — most, hogy belekezdtem — szinte vég nélkül tudnám sorolni. A gyakorlógimnáziumban biztosan velem is írattak terjedelmes óravázlatokat, de ezekre nem emlékszem,annál inkább Péter Gyula tanár úr latin-és Makay Gusztáv tanár úr magyaróráira: nem módszeres fogásaikra, hanem a hangnemükre, a közvetlenségükre. Igen büszkévé tett, hogy Makay tanár úr betegsége idején rámbizták az egyik osztályban a helyettesítését: vezetőtanári ellenőrzés nélkül taníthattam heteken keresztül. A zárótanításomon részt vevő igazgató órámnak azt a mozzanatát emelte ki, amikor a hazulról hozott nyelvtudásával hencegő két-három tanulót egy olasz nyelvű idézettel „égettem le” — olaszul ugyanis nem tudtak. Ezek a fiúk a „kocák” (így hívták a gyakorló tanárjelölteket) rémei voltak, ezért örült az igazgató meghökkent arcuknak. „Látom, kolléga úr, nem jön zavarba, magából jó tanár lesz” — nyugtázta teljesítményemet. Egyébként jól kijöttem a gyerekekkel, az említett „nehéz fiúkkal” is. Sokat beszélgettünk, vitatkoztunk órák után és hazafelé menet, tényleg műveltek voltak, egyikük írásaival később rangos folyóiratokban találkoztam. Én bizony egyetemi éveim után el sem tudtam képzelni, hogy ne tanárnak menjek.

De ha már ennél a témánál vagyunk, még valami kikívánkozik belőlem. Sokan hagyják ott a tanári pályát, s a legtöbben nem a pedagógiai stúdiumokban csalódva mennek el, mint Te tetted, hanem az előrehaladásért, a nagyobb erkölcsi és anyagi megbecsülésért. Mert bizony a pedagógus pályáról való távozás csaknem mindig emelkedést jelent, az azonban elképzelhetetlen, hogy valakit más pályán tanúsított kiválósága jutalmául neveznek ki tanárnak. Hovatovább már csak sportközvetítések őrzik az emlékét, hogy a „tanáros”, „tanári” valaha a tudás tökéletességét elismerő, a legnagyobb megbecsülést kifejező jelző volt, amikor tanáros labdakezeléséért, tanári szereléséért dicséri meg a riporter a játékost. Az életet jól ismerő írók riasztó pontossággal adnak látleletet arról, milyen mélynek tűnik szellemi elitünk szemében egy középiskolai tanár, különösen vidéki középiskolai tanár helyzete. Biztosan emlékszel Darvas Részeg esőjében Szóláth Béla találkozására a vidéki tanársorba süllyedt Ridovics Jancsival. Ahhoz, hogy valaki jó munkát végezzen, hinnie kell abban, hogy fontos, amit csinál, talán a világon a legfontosabb. Ha azt éreztetik valakivel, hogy megrekedt embernek tartják: félbemaradt tudósnak, tehetségtelen írónak, karrierről lekésett közéleti embernek, maga is kezdi így nézni magát, s megkeseredik. Nem lettél tanár, János, s ezzel talán kikerülted ezt a kátyút életed útján.

Én mégis azt hiszem, közöttünk lett volna a helyed. Mert nem azoknak való ám a tanári pálya, akik az általad kifogásolt hibákat észre sem veszik, vagy vállrándítással térnek fölöttük napirendre.

Szeretettel üdvözöl: OROSZ LÁSZLÓ

87