Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 1. szám - HORIZONT - Bán Ervin: Egy nyugat-afrikai hősköltemény

Szívemben vert tanyát, elszívta a nyugalom vizét, melyben lelkem fürdött.

Szívem olyan, mint téli álmában elszáradt balandz-fa: az is kiszárad, hiába hull az eső, s fehér fa, aszott fa lesz.

így, van.bár ezüstöm, aranyam, szolgálóm, szolgám, van tejelő tehenekkel teli rétem, gabonával tömött sok csűröm, van hírneves férjem,

rettenthetetlen sólyom, mely ellenségére csap s elragadja, mint gyenge csibét — mégis, jaj! mindezek között boldogtalan vagyok, s meg fogok halni, ha gyógyírt nem lelünk.”

S ez a fordulat más arculatot ad a költeménynek. A harci történet szerelmi regényben folytatódik. Nem szólamként említem a regényt, a polgári társadalomban fölcseperedett műfajt, mert ebben a szerelmi történetben van pszichológiai realizmus, s középpontjában két ember áll, szenvedéllyel, vívódással, a választás tragikus kényszerével. Szárán, az asszony, elárulja férjét. Kihallgatja beszélgetését a varázslójával, és mindent elmond Da királyfinak. Duga így elveszti az ütközetet, s mivel az ellenség az árulás miatt ismeri rejtekhelyét is, a szent krokodil odúját, ahová menekül, fogságba esik.

Ahogy a szerelem elvégzi funkcióját az árulással, visszakerülünk az eposzok mesevilágába. Duga fejedelmet az ifjú győztes elé vezetik.

Duga, kinek haja két fonatba volt tekerve, ujját bedugta a jobboldali copfba, talizmánt húzott ki, s fogai közé szorította.

Földöntúli varázs ereje szabadult ki,

Duga eltűnt Da Monzon szeme elől.

Da meglátta ég s föld között lebegve a Bon nevű sast, három éles kiáltást hallatott a madár, majd Da megint szemtől-szemben állt Dugával, ki a talizmánt nyújtotta neki, s szólt:

„Fogd, fiam ezt: olyan holmi, mely hatalmat ád az apáknak, hogy mulattassák fiaikat.“

Az elkeseredett, élni már nem vágyó Duga békésen meghal.

Szarant Da az atyai házba vezeti. Nagyon megtetszik az asszony Monzon királynak is, ágyába akarja fektetni. Három udvaronc, hogy megakadályozza a belviszályt, megöli az asszonyt, s elárult férje mellé temeti. Apa és fia egyaránt belenyugszik. S bizonyára így találta jónak a történet afrikai hallgatósága is, a bűnös asszony sorsát erkölcsi érzéke így fogadta el beteljesedettnek.

Monzon álmában viszontlátja Dugát, halott fejedelem-társát, s ahogyan az megjósolja neki, két hét múlva ő is meghal.

„Da trónra lépett, s megerősitette méltóságában a három udvari férfit.

De élete végéig szólongatta Szarant, szerelmes lelkének eltűnt asszonyát.”

Az idézetekben a mondat természetes tagolódásán kívül alig van szabatos ritmus. I gy van a francia szövegben s így találnánk az eredetiben is — ha olvasnánk. De a közönség, amelyhez az eredeti szólt, nem olvasta; énekelték neki, lantszerű hangszer kíséretével, mint dalaikat a trubadúrok sokszáz évvel korábban, s a szövegnek a zene ad belső szabályt.

Afrika hagyományos kultúrájából, amely az írásbeliséget megelőző formákban élt, csak keveset lehet már megmenteni. Vikár Béla és Kodály Zoltán az utolsó órában indult a magyar népdal lejegyzésére; az afrikai epikus hagyománynak nincs ilyen szerencséje: félig-meddig már az utolsó óra is elmúlt, s értékei jórészt elvesztek vagy el fognak veszni, mielőtt a toll és a magnetofonszalag megállítja számukra az időt. Egy neves afrikanista szerint minden öreg néger halálával könyvtárral felérő emberi ismeret tűnik el a világból. Nagy öröm a kultúrát tisztelő emberek számára, ha az elvesző értékek közül egyet-egyet mégis sikerül megmenteni, s ha legalább a hírük távoli népekhez is eljut.

80