Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - SZEMLE - Móczár Albert: Mandelstam három esszéje - Somogyi György: Írók - sorsok
MANDELSTAM HÁROM ESSZÉJE Paszternák, Ahmatova, Hlebnyikov, Cvetajeva, Mandelstam és mások költészetének újra-felfede- zése hatással van a szovjet fiatalok művészetére. A tragikus sorsú Mandelstam opus posthumusait az utóbbi években adták ki. Ez az irodalomtörténeti háttér teszi jelentőssé, hogy a magyar olvasók nemrég ízelítőt kaptak az orosz avantgarde magányos útkeresőjének tanulmányaiból. „A regény pusztulása” és a „Megjegyzések a költészetről” című 1920 körüli írások még a költő életében napvilágot láttak. Az előbbi ma már vitatható részproblémákat is tartalmaz, hiszen nemcsak a szocialista regényirodalom bontakozott ki, hanem a kritikai realizmus is meg- újhódott. Mandelstam szerint a regényműfaj lelke az életrajz („mint a személyiség létformája”) és az idő értékelhetősége. Különálló sorsa, tehát életrajza, amely mintegy tengelye a társadalmi jelenségek rendszerének, csak a cselekvő hősnek van. A szovjet költő abban látja a regény hanyatlását, hogy az átlagember vált regényhőssé Balzac óta, a súlypont áttolódott a társadalmi motiválásra, tehát „a valódi szereplő már a társadalom”, illetve Flaubert nyomán a lélekrajz került előtérbe a meseszövés rovására. Az esszé szerint az életrajzi regény hattyúdala a Jean Christophe. A tömegek szervezett mozgalmának korszakában hanyatlik az egyéniség történelmi szerepe, nincs különálló sors, nincs több történet, s így a regényidő elvesztette érzékelhetőségét. A közönséget nem érdekli az egyéniség, a pszichológiai indoklást pedig hiteltelenítette és feleslegessé tette az abszurd valóság. A regény további sorsa csak az életrajz „katasztrofális pusztulásának története” lehet. Mandelstam tehát előre látta Camus és Beckett világát. Hozzá kell tennünk, hogy az irracionalitás nagy regényei éppúgy „társadalmi események”, mint a Vörös és fekete vagy a Bovaryné volt. Az örökké kísérletező Mandelstam korán megérezte a sematizmus veszélyét. „A költészet mindig harc. És csak a társadalmi ostobaság korszakában van béke és fegyvernyugvás”, a költői irányzatok küzdelme, a hagyomány és újítás birkózása terén. A költészeti-nyelvi megújulás érdekében sohasem szűnő erőfeszítés szükséges az anyanyelv erőteljes hangzásának, tisztaságának és nemzeti jellegének megőrzése talaján. A „megjegyzések a költészetről” írója szerint az orosz szimbolisták szókincse szegényes, ami annak a jele, hogy „a beszélő nem bízik a hazai talajban.” Puskin örökösének Paszternákot és Hlebnyiko- vot tartja. Lírájuk üdvözült bódulat, mégis a legjózanabb. Hlebnyikov költészete a tökéletesen ép ősi köznyelv: így kellett volna fejlődnie az orosz nyelvnek, „ha meg nem rontották volna a történelem szűkesztendei”. Az 1933-ban írt „Beszélgetések Dantéről" c. posthumus esszében Mandelstam összekapcsolja antimiszticizmusát a leegyszerűsítő álesztétika elleni harcával. Ilyen értelemben az előbb tárgyalt írás gondolatainak folytatásáról beszélhetünk. A reneszánsz előfutárát nem szabad romantikusan értelmezni. Az olasz mester „világos és pontos tudásra törekedett”. A teológiai kifejezések ellenére a ptolemaioszi világkép tért itt visz- sza a hátsó lépcsőn. Dante a régi tudat „példái” és az új tapasztalatok, megérzések között hányódik. Számára az idő az egységes és egyidejű cselekményként felfogott történelem tartalma. Mandelstam véleménye hasonló Juhász Ferencé- vel: „Dante költészete messze maga mögött hagyja a legújabb európai költészet minden asszociációs fogását.” A tanulmány fő értéke Mandelstamnak a költészetről és a stíluselemzésről való nézete. Síkra száll a képi gondolkodásmódot kifejlesztő természettudományos vizsgálati módért. Ezért beszél pl. a dantei kép szerves kémiájáról, a terzi- nák geológikus eredetéről. A költészet a természet „eljátszott darabkája”. A nyelv célzásait röptében kell elkapni, s a műveltség a gyors képzettársításban nyilvánul meg. A költői beszéd menet közben megteremti, és meg is semmisíti a saját eszközeit: az indulat teremti a szöveget, s a „hasonlatok artikulált indulatok”. A költészet metafizikus rögtönzés, melyben „az elképzelhetőnek a szemléletességéért folyik a harc”. A költői anyag örök átalakulásban levő halmazállapotába kell a kritikusnak behatolnia. Mandelstam esztétikája a Füst Milánéval rokonítható. Mindezzel bepillantottunk nemcsak egy alkotó- műhelybe, hanem a korabeli szovjet irodalom problémáiba is. Mandelstam három esszéje az Európa Könyvkiadó gondozta „Élmények és gondolatok” című szovjet esszégyűjteményben (1967) és az „írók írókról” című válogatásban (1970) jelent meg. MÓCZÁR ALBERT ÍRÓK — SORSOK Nem irodalomtörténeti fejtegetéseket, esztétikai értékítéleteket tartalmaz a kötet, noha egyik-másik írásában ez is fellelhető. Memoárokat gyűjtött össze a szerkesztő (Radványi Ervin) a szovjet irodalom néhány kiemelkedő írójáról. Nyolc olyan alkotóra emlékeznek a kortársak, akik az első világháború tájékán kezdték írói pályájukat (csupán Biok jelentkezett korábban), s a két háború között a kibontakozó új orosz (szovjet) irodalom kiemelkedő alakjaivá váltak. Ám ha van irodalmi korszak, amelyet hosszú éveken át alig ismertünk, az a húszas-harmincas évek szovjet irodalma. A „zsdanovi” kultúrpolitika irodalmi mértéke a napi politikai esemé91
