Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Varga Mihály: Egy hét Madarason
— Csak kitartás — biztat a védőnő —, eztán jön a java! — Hogy érti ezt? — Ha letérünk a köves útról! Néhány perc múlva a dú'lőúton nyomjuk a pedált. Bokáig ér a homok, beleragad a kerék. Messziről látok egy tanyát. — Az lesz ott? — Dehogy. Még messze van. Néha befulladnak a kerekek. Hőségtől, homoktól elernyed a kéz, a láb. Csuromvizes az ing. A Nap olyan alacsonyan van, szinte ráül a vállunkra, millió tűvel böködi a testünk. — Jó lenne egy büfé, ugye? — nevet a védőnő. — Van kedve nevetni? — Miért ne! Megszoktam már az ilyen utazást. — Nem fáradt? Bírja még? — Nagyon is fáradt vagyok. De muszáj bírni. Újabb tanya előttünk. Ez sem az. Azt hiszem, száz kilométert jöttünk. — Csak nyolcat — mondja a kísérőm. Aztán — végre — az áhított mondat: — Itt vagyunk. Tanyaféle épület. Udvarán mindenféle lom. Két apró gyerek szalad be előlünk félénken a házba. Kijön az anyjuk. Sovány, betegnek látszó teremtés. Az arcára kiül a beletörődött, közömbös egykedvűség. Az unalom. Az elesettek tétova mozdulata kíséri. Csak néz ránk, kifejezéstelen arccal, mintha rajtunk keresztül valahová a messzeségbe nézve. Bele, a számára már semmivé változott, idegen világba. A védőnő észrevette meglepődésemet. — Ne csodálkozzon. Ez még semmi... — Hol a pici? — kérdezi enyhe szigorúsággal. — Ott — mutat a gyerekek anyja az ól irányába. Néhány lépés odáig. Megrendítő látvány. A néhány hónapos ártatlan apróság egy bádogteknőben. Egy-két lépésre tőle balra a malacok, tisztítatlan akolban, jobbra a rozzant lábú öreg kecske, szemben a nyitott klozet, a teknő mellett egy hatalmas kutya liheg, nyelve szinte leér a porba. A csecsemő orra, homloka összetörve, most gyógyul a seb. — Mit csináltak vele, maga szerencsétlen? — tör elő a méreggel itatott keserűség a védőnőből. Az asszony hallgat. — Azt kérdezem, mit csináltak vele? Az asszony csak néz, nem szól. A védőnő a nagyobbik gyerekhez fordul: — Mit csináltatok vele? — Kiesett. — Miből esett ki? — A ládából. — Palacsintát sütöttem — szólal meg az asszony. — Na és? — És sírt. Beletettük a ládába, és rákötöztük arra ... 54
