Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Varga Mihály: Egy hét Madarason
És kezdi. Kevés a nyugdíj. Mi az a 400 forint? Nagy a drágaság, meg minden. Megértem őt? — Családja nincs?.— Elmentek.— És nem segítik? — Nem. — Nem küldenek haza kevéske pénzt legalább? — Nem. — És a háztáji? A kert körüli, a jószágok? — — Nem bírom már a munkát. Odajön hozzánk egy ember, hatvan körüli. — Te legalább kapsz négyszázat. De én semmit. A másik felcsattan: — Te csak hallgass, te nem léptél be! Most hallgass! Látom, egy szótlan, elhanyagolt külsejű ember álldogál az ajtóban. Valaki halkan mondja nekem róla: — Várja, hogy valaki fizessen neki. Néha órákig elálldogál itt. Megsajnálom. — Nem fáradt még el? Miért nem ül le? — Megszoktam. — Mit csinál itt? — Várok. — Mire vár? — Azt magam sem tudom. Csak várok. — Van gyereke? — Van egy fiam. — Mit csinál? Hol él? — Nincs itthon. Messze van. Fájdalom csendül a hangjából. — Messze? Hol? — Nem is tudom. — Mi van vele? Disszidált? — Nem. Rosszat csinált... — Mit? — Hát... Megölte a kisfiát. Valaki ezt súgja az öregre mutatva: — A katymári gyerekgyilkos apja. Panasz, panasz, panasz. Zúgolódik valamiért mindenki. Igazuk van-e? Kevéske igazság mindegyik panasz mögött van. Ami elkedvetlenítő: közben féldecik sokasága, fröccsök és sörök tömege megy le a torkokon. És a lődörgő tébláboló, céltalan időtöltés, a drága idő eltékozlása, az igénytelenség posványa környezetben, mozgásban, stílusban, gondolkodásban. Eluralkodik a beletörődő kedvetlenség. Legfeljebb az egymást ugrató — sokszor trágár — viccelődésre telik még a kedvből. Természetesen ez a periféria. Az elrontott életűek gyülekezete-temploma. És az oltár: a pult, lázas, fáradt, mohó tekintetek oltára hívja, várja, csalja a mohó hívőket, szesszel csökkenteni a gondokat, bajokat, szeszbe fojtani, ölni a bánatot, szesszel űzni el a keserűséget, szeszben keresni vigaszt, pillanatnyi örömet, a szesz útján érni el a tökéletes gondolatlanság zsongító állapotába. Természetesen ez itt nem a teljes emberi élet, nem a teljes madarasi valóság. „Csupán” százak és százak élnek így, lassú, méreggel pusztítva önmagukat, méte- lyezve környezetüket, árnyékot vetve a jelen és a jövő világos útjaira. * Kölcsön kerékpáron izzadok a harminc fokos hőségben. A határ lángoló tenger: felforr benne növény, állat, ember. 53
