Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - Csoóri Sándor: Szervátiusz Tibor Dózsáját nézve…
De mit is jelent ez a bartóki jelző? Az egymásból kisarjadó két életmű jellemzése helyett Szervátiusz Tibor egyetlen szobrán, a már megidézett Dózsa fejen próbálom ezt kitapogatni. Szervátiusz Tibor Dózsája az egyetlen Dózsa-szobor, amely nem robbant ki irodalmi képzettársításokat. Nem a történelmi esemény jut az eszünkbe róla, hanem az esemény ereje, kiterjedése, izzása. Nem a tüzes trón vagy a fölzabáltatott parasztkirály, hanem egy minden időknek szóló forradalmár magatartása. Teste és elképzelt mozdulatai helyett egy tűzzel maratott arc tüzet legyőző hatalmát látjuk. Szögletek, gyűrődések szigorú és fájdalmas lázadását. A dózsai arc így azonosul a dózsai igazsággal. Szervátiusz nem a hőst keresi Dózsa Györgyben, nem is a vértanút. De azt, ami mindkettőben közös és visszafordíthatatlan. Érezhetően tudja, hogy a történelem csupán csak azoknak tágas és mellkast hullámoztató tér, akik inkább csak ábrándoznak a cselekvésről. Akik cselekszenek, azoknak mindig sebesülés. A kettős szoborarc kivésve, kifaragva, kiégetve is csupa seb. Ájulás és tiltakozás egyszerre. Ereje nem a nagyarányúságban van, s a túlméretezett tékozlásban, hanem a végső dolgokhoz való súrlódásban. Mert Szervátiusz nemcsak mint szobrász, de mint töprengő ember is tudja, hogy a nagyság sosem arány kérdése, hanem a lényeglátásé. A népdalok, balladák közelségében megszülető Dózsa-szobor könnyen összetalálkozhatott volna egy olyan stilizáltsággal, amit a népiség, a történelmiség megülepedett indokai még napjainkban is hitelesítenének. Szervátiusz Tibor azonban messze túllendült a népiség és a színpadias történelem belátható világán. Dózsa-szobra az időben is úgy teszi jelenlevővé Dózsát, történelmünk egyik legnagyobb szabású alakját, hogy kitágítja vele történelmünket, emberiségarányúvá növesztve azt, ami benne emberiségarányú volt.
