Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Varga Mihály: Egy hét Madarason
Sehol egy lélek. Azazhogy: két feketeruhás öregasszony lépdel a finom porral belepett járdán. Nem szólanak egy szót sem, cipelik hetven évüket a hőségben, várja őket ezer gondjuk otthon. És — nem is olyan messze — várja őket a halál. Állok a templom előtt. Előttem az ország legszélesebb és legunalmasabb falusi utcája, mellettem kétoldalt és mögöttem a legszebb falusi park. A parkban szépen nyesett bokrok, szelíd-szép virágok, hallgatag fák, várakozó kispadok, a széles utcán por, piszok, unalom. — Milyen ez a falu? — kérdezem magamtól, és próbálom kitalálni. Mert csak látszólag egyforma mindegyik. Valójában mindnek megvan a sajátos atmoszférája, színe, hangulata. Karaktere. Minden falu egy külön világ. Vannak játékosan nevető, incselkedően játékos falvak. Vannak drámaiak. Vannak keményen-ridegek, vannak szelíden-szerények, tiszta-egyszerűek. Vannak csúnya és púpos falvak. Vannak álmodozón kedvesek, megejtően szűzies-tiszták. Vannak ápolatlanok. És nagyon bonyolultak. S ahol mindezek együtt találhatók. Madaras ilyen falu. ÖRÖKSÉG Erőlködik a falu. Át kell alakítani nem csak a termelést, gazdálkodást, igazgatást, nem csak a politikát, de az embereket is. A fejeket. Életfelfogást, erkölcsöt, gondolkodást. Persze, formálja ezt a megváltozott életrend. A közös gazdálkodás például. Csak nagyon lassan. Jó lenne eredményesebben, hatékonyabban gyorsítani a folyamatot. Valahogyan eszmét, hitet kellene adni az embereknek. Hitet a gyorsuló időben, hitet az újban, a változóban, és eszmét a tartalmasabb cselekvőbb élet megvalósítása érdekében. A múlt negatív öröksége kölöncként nehezedik a falura. Ráül a lelkekre, bemocskolja a tiszta gondolkodást, elerőtleníti a vágyakat. Lefogja a cselekvésre lendülő karokat. Szokások. Ottjártamkor az egész falu a búcsúra való készülés lázában élt. Meszelnek, süteményeket, ételeket terveznek, rokonok érkezését várják, étel-szagú, ital-gőzű, meszelt-illatú, rokon-nevetésű, buja-zsírú, teli-gyomrú délutánról, részegülő estékről álmodik a madarasi ilyenkor. — Vendége van? — kérdezi a szomszédasszony a házigazdámtól. — Igen. — Remélem, búcsúra itt marad? A vérükben van a búcsú. Mint ama másik régi szokás, a lakodalom. A búcsú nagy témáját azokban a napokban csak a Laczkóék lakodalma halványította. A legilletékesebbtől tudom a pontos adatokat. Nem árulok el titkot, ha leírom, hisz tudta, milyen céllal vagyok a faluban, amikor „lediktálta” a számokat, és én jegyeztem. „Három darab 110 kilós, egy darab 180 kilós sertés. Egy darab 600 kilós marha. 3700 darab kifli. 700 liter bor. 1000 üveg szóda jéggel, teherautón, Bácsalmásról. 600 vendég, ebből 150 Jugoszláviából, különbuszokon.” — Összesen mennyibe kerül? — Negyvenötezer forint. — Nem sok ez? — Sok ez, de megéri. Nagy lakodalmat akarunk. Na meg, tudja, nekem három gyerekem van. Az egyiket taníttattam, a másiknak szakmát adtam, ennek a harmadiknak meg ezt. Ő itt maradt velem a téeszbem A* 51
