Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - Kunszabó Ferenc: Kiskaland (novella)
KUNSZABÓ FERENC Kiskaland Harmadik napja barangoltam már akkor a hegyek között. Megnyújtott lépésekkel, meghajlott derékkal vettem a kaptátokat és kihagyó szívdobbanásokkal a lejtőket. A tetőkön körül sem néztem: nem igyekeztem sehová, és nem jöttem sehonnan. Decemberi szél tépte az eget, az eső hosszú órák óta zuhogott; a felhők menekültek volna, hol délnek, hol keletnek, majd nyugatnak torlódtak, de a szél szinte félóránként változtatott irányt; a fák ágai erre, majd arra csikorogtak jégbe dermedten; áradatmosta szakadékokba korhadt öreg fatörzsek zuhantak — csak bennem tombolt valami idegen, üres csend. Mocsári tölgyekkel itt-ott megtűzdelt völgyön haladtam fölfelé. Egyszerre, mintha- csak mondta volna valaki, balra néztem; egy öreg tölgy aljában kis tűz égett. Anélkül, hogy mellette vagy ellene szóltam volna magamban valamit, megindultam feléje. Pár lépésre voltam már csak, mikor a tűz mögött, a fa odvábán megpillantottam az embert. Kopott, agyonkopott szürke ruha volt rajta, a kabát alatt rikítóan bordó ing. Sült szalonnát evett nyársról, púpos fehér kenyérrel, vereshagymával. Bólintott felém, odébbhúzódott az odúban. Beültem melléje. Mikor félig ette a szalonnát, nyújtotta, vele a kenyeret, hagymát. Jó darab volt mind a három . . . Megvárta, míg befejezem, akkor kétoldalra törölte fekete, lelógó bajszát, s hátranyúlt: régi, gömbölyű bütyköst húzott elő. Löttyintett belőle a tűzre, egy pillanatig utánanézett a pernyés-füstös gőznek, majd ideadta. Zamatos, friss forrásvíz volt benne. Ivott ő is, aztán előhúzta a dózniját. Nyúlkáltam én is a zsebembe, de bizony darabokban húzgáltam elő a Kossuth-okat: eláztak. Csavartunk, rágyújtottunk... Aztán ő fölállt, helyet igazított éjszakára, nekem a szekérderékban, magának meg a négy kerék között, a földre hintett szénán. Lefeküdtünk, ő azonban előbb tett a tűzre rövidre tördelt, zömök ágdarabokat. Ezt még láttam, de arra már nem emlékeztem, hogy mikor bújt a birkabőr alá: napok óta nem tudtam már lehunyni a szemem. Reggel a ló prüsszögésére ébredtem. A patakon ivott, pár méterrel alatta meg az ember mosdott, derékig nekivetkőzve. Felugrottam, ledobtam magamról pulóvert, inget, és futottam hozzájuk. Ha az otthoniak látják, azonnal mentőért telefonálnak, mert augusztusi kánikulában sem voltam hajlandó reggelenként csak a kisujjamat is hidegvízbe dugni . .. Ló, ember megvárt, míg én is lecsapkodtam magam a*cseppfolyós jéggel, aztán vendéglátóm levette derekáról a házivászon törülközőt, ideadta. Kedvem lett volna tetőtől talpig lemosdani, de fékeztem magam: mindig hajlamos voltam a túlzásokra. Befogott, felraktunk mindent a kocsira, feltette vedlett kalapját, és a határ felé intett. Megráztam fejem. Nem erősködött. Kezet fogtunk, és ki-ki elindult az orra után. Negyedóra múlva feléje néztem: oldalt távolodtunk egymástól, így nem takarta el előlem ponyva. Felemeltem a kezem, intettem neki. Látta a mozdulatomat, de nem jelzett vissza. Két nap múlva határőrök állítottak meg. Mindent vállaltam, nekem olyan mindegy 26
