Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - Simonka György: Rózsa Sándor rózsája
legjobb, legfutósabb lovakkal, az előfogati biztos pedig a hét lator alá legrosszabb gebéit rendelte. Átvergődtek a sekéjyebb vízen a Káposztás szigetre, onnan meg nekivágtak a magaslatnak, Szikáncs felé. Óra alatt a lápszélen voltak, Ragyogó Panna kocsmájánál. Itt mindnyájan lórólszálltak. Turuczki János csöndbiztos halk szóval állott Lengyel kapitány elé: — Hát ez a nádi világ. Innen most már én vasraverve visszahajtom a városba a hét bitangot. — Nahát igen, de várjunk csak egy kicsinység — felelt a kapitány — majd mindjárt hozom az üzenetet Jenei barátomnak. Azzal befordult a csárdába — egy borotválkozásnyi időre. A tíz jó pandúrló egy csoportban várakozott, a hét gebét a nádashoz szorítva. Akkor valahonnan éles, kemény, rikkantásszerű vezényszó csapott bele a csöndbe: — Hajrá, hé! A hét betyár pillanatok alatt megrohanta a pandúrokat, lefegyverezte mind a tízet, a másik percben meg már mind a heten ott ültek rohamra készen a pandúrcsikók nyergében. jenei legényei lélegzethez se jutottak. Akkor a csárda ajtajában megjelent pitykés lajbiban, patyolat gatyában, pisztolyosan maga Rózsa Sándor, aki az imént még Lengyel György sárréti kapitány volt. Szakálla már leborotválva, csak a bajusza hegyeskedett szépen kipödörve. Kezében pompás piros pünkösdi rózsa, háta mögött Ragyogó Panna, a szikáncsi csárdásné. — Turuczki János! — kiáltott Rózsa Sándor vidám szóval — vidd ezt a virágot Jenei uram szép feleségének. Mondd mög néki, hogy ki küldi ... Aló mars, möhettök! A pandúrok saját fegyverzetük fejüknek szögezett csövei között, gyalázatos keserűségben kapaszkodtak az előfogati gebék hátára. Szégyenükkel csak éjszakára lopakodtak vissza, befelé a városba. Sándorék akkorára már megitták Ragyogó Pannánál a hét betyár kiszabadításának örömáldomását, magasztalván a „vezér” cselös tudományát, s mire Jenei tudomást szerzett a pünkösdi rózsáról, ők már a kiszombori búvóhelyen meséltek a cimboráknak a vásárhelyi árvízről. 22
