Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - Simonka György: Rózsa Sándor rózsája
SIMONKA GYÖRGY Rózsa Sándor rózsája Öregapám mesélte, aki maga is ott volt a megszégyenített pandúrok között. Éppen százhúsz éve, 1850 pünkösd hetében óriási árvíz hömpölygött az Alsó Tiszavidéken, még a kecskeméti határban is, de leginkább a vásárhelyi külső részeket öntötte el és a belsőket is mosta már az áradat. Körtvélyestől behatolt egészen a vásárhelyi főutca végéig. Stammer volt a főszolgabíró, dühöngött eleget április végén, május elején, mert hiába dobol- tatta ki naponta ötször is az utcák során a veszélyt, az ásós-lapátos nép nem akarózott nekiveselkedni az árvízvédelmi munkának. Csupa nyomorúság, csupa halálos keserűség volt ott: osztrák katonaság büntető bosszút tett akkor 48—49-ért, fogdosták össze a népet, katonasor alá hajtották a fiatalját —, de bezzeg a vagyonosok igencsak megúsztak mindent, a pénzükkel! A Kossuth nélkül elapátlanodott szegénység már a halált se igen bánta, fiai a soroztatás elől elszökdöstek a vizek mögé, a pusztába, szögénylegény-sorba. Pöröghetett a Stammer főbíró dobja: alig csellengett lapátos ember a töltéseken, a nyúlgátakon, omladozott a part, a gát. — Dolgozzon az, akié a porta, a ház, a vagyon! — csattant el sokfelé a keserűség. — Védjék a jószágaikat a gazdagok! Hanem persze a gazdagok dehogy is mentek a gátra, puskát, tömlöcöt kiáltottak a „lázongó bitangok”-ra — s a víz szemlátomást nőttön-nőtt. A főbíró odalakoltatta a kikötőhöz a csónakokat, ladikokat, mert a legények, szökdöstek Rózsa Sándor bandájába. Tízezer pengőforint volt kitűzve Rózsa Sándor fejére. Sarcolta akkoriban legényeivel a gazdagokat Szeged, Szabadka, Vásárhely környékén, két pusztázó pandúr élete is terhelte már akkor a számláját. Jenei kapitány fente rá nagyon a fogát, Jenei, a vásárhelyi irgalmatlanul kemény kezű pandúrkapitány. — Csak látnám már egyszer a bitang haramiát — csikorogta, mert még nem ismerte az ábrázatát. Aligha sejtette akkor, hogy hamarosan megismeri!... — Hét latorfélét behajtottunk a Hajda pincéjibe — jelentette neki Turuczki János csendbiztos. — A Nagyszigetbe merészködtek, ott ütöttünk rajtuk. Hogy hányán vótunk? Hát vagy harmincán, oszt még így is nehéz vót! Most tízen őrizzük őket, de ha nem vóna ez a nagy víz, százan is őrizhetnénk, mégis elgyünne értük Rúzsa Sándor, alighanem. Pünkösd hétfőjén meg azt a jelentést kapta Jenei, hogy megérkezett Váradról a híres sárréti kapitány, Lengyel György, aki a komádi szigeten mind összefogdosta a hírhedt haramiákat, most meg azt szeretné tudni, hogy mi van már avval a Rózsa Sándorral ... Jenei az Öreg Sas-ban találkozott Lengyellel. Zömök, erősmozgású ember volt a sárréti perzekutor, középen elválasztott szép barna szakállal. — Lóháton jöttünk a legényemmel, Markó Paksival — mondta foghegyről, a pipacsutora mellől. — Szeretnék behatolni az errevaló haramia-világba. Ott ebédelt azután Jeneiéknél. Szép deli menyecske volt Jeneiné, a sárréti kapitány tette is neki a szépet, nótaszóval kísérte az asszonyka ügyes cimbalomjátékát, egészen összemelegedtek. Estefelé azonban becsapott a házba ajtón-ablakon a rémhír, hogy a rettentő vízáradatot az Éva utcánál már nem bírják tartani a gazdák és embereik, a nép meg még mindig nemigen segít, csak nagyon alig. Inkább szedik a nyomorúságos cókmók. jukat,osztán menekülnek Szentes iránt... Ekkor már mind a két nagytemplomban verték is félre a harangokat, nagy volt a lótás-futás, a fejetlenség. S erre ezt mondta Lengyel kapitány, a vendég: — Hát javallom, azt a hét lator-félét vezessük elő a Hajda-pincéből, mondjuk nekik hogy tömjék a gátat, szorítsák ki az áradatot, s ha a szakadékot megtöltik, szabadon engedjük őket. Feltéve, ha elvezetnek engem meg a legényemet, néhány vásárhelyi pusztázóvai, a szikáncsi csárdáig. Onnan mehetnek, ahová akarnak. Onnan már majdcsak meglelem én Rózsa Sándor nyomát! Az ajánlat derék helyről jött, jobb híján elfogadhatónak bizonyult. Óra se telt belé, a hét betyár, Rózsa Sándor elfogott legényei, akiket azonban itt senki sem ismert, már hordták a földet a gátszakadékba s Markó Palcsi parancsszavaira hatalmasan megfeszített erővel dolgoztak. — Ha megfogjátok a vizet, szabadok lesztek — biztatta őket Lengyel György is, aki valameddig ott téblábolt közöttük, s már a gazdák is nagyobb muszájerővel fogták meg a lapát nyelét, aztán a szegénynépből is jócskán segítettek végre. Húsz óra alatt megmenekült az ártól a város, az eső meg elállt, s a nap is felragyogott pünkösd harmadnapjára. Jenei tíz fegyverest adott Lengyel György és legénye mellé, a 21
