Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - Raffai Sarolta: Aranygallyacska (novella)
RAFFAI SAROLTA Aranygallyacska Az öregember letette az újságot, vagy inkább elengedte, mint lombját hullató fa a levelét. A lapok szétestek szürke-fehér lepedőket vonva a szőnyegre. Alkonyodott. A szemüveg egyik szára makacskodott, beleakaszkodott a fülkagyló domborzatába, de amint végre a kisasztalra került, az öregember arcán elmélyültek a megszikkadt hajlatok, árkok; reménytelen horpadásoknak tűntek. Feltölthetetlennek, a partszegély pedig tovább szakadozásra ítéltnek. A gyér haj szétzüllő, folyton változó keretét jelezte csupán az arc vonalának, s nem védett már se napsütéstől, se hidegtől. Megkopott. A hunyorgó, sokdioptriás segítségtől megfosztott szempár végigpásztázta a szoba erőszakoltan modernizált régi bútorait, a csipketerítőket s a batikolt selyemkelmét, a szürkületbe menekedő sarkok-élek el lágy ulását. Az ismerős, apró részletek látása nem társult jelentősebb emlékképpel, nem zaklatott föl, nem nyugtalanított, jóérzéseket sem keltett, csak éppen volt, biztosan és változatlanul ,mint a teret betöltő levegő, víz a vezetékben, talaj valahol a szőnyeg és padló alatt. Az öregember látta a szétszóródott újságlapokat, de már elfeledte, mit hoznak hírül. Bizonyára semmi jelentősei. Mint ahogy soha nem hoznak hírül semmi jelentős dolgot, vissza se tudna emlékezni, mióta. Ugyanazok az események ismétlődnek — nagyjából ugyanazok, csak éppen, mintha egy szűkülő alagútban játszódnék le minden —tőle egyre távolabb. Olyan messzeségben, hogy se körvonalat, se lényeget, azonosságot vagy különbséget határozottan fölismerni nem lehet. Nagy kár. Holott... valamikor, az érzések és szenvedélyek eleven kavargásában a mindenáron való tárgyilagosságra vágyott.. . íme. Ő maga személytelenné, helyesebben már-már személytelenné, igen, ez így pontosabb, a tágabb világ pedig úgy, amint van, számára a legteljesebb mértékben érdektelenné vált. Pusztán a falak közé szorult, letagadhatatlan valóság létezik — cselekvésre kényszerítő erővel még az sem. így hát igazság szerint — előzetes elképzelései szerint — könnyűnek, szinte súlytalannak kéne lennie, nem egyszerűen szabadnak: megszaba- dultnak. Hosszan, reszketősen bólogatott, de mire a fizikai mozgás tányéré fölfigyelt, már nem tudta, mit helyesel. Tétován emelte szeme elé jobb kezét, s különös módon erős hálóba szorult keszegre kellett gondolnia. Elvékonyodott, sötétrózsaszín bőre miatt vörösszárnyú keszegre, s mintha kézfeje most vergődni kezdett volna a megvastagodott, duzzadt csomózású erek fogságában. Érthetetlen — gondolta. Nem, egy kézfej nem magyarázat, nem válasz — semmire Most meg inkább már csak jelenség vagy tünet? Mindenképpen visszamutató, előre jelzés aligha. Az ajtó váratlanul, sebbel-lobbal nyílt, az asszony betrappolt, elnézést se kért, körül se nézett: hátha éppen szunyókálásában zavarja meg .. . Miért is tapintatoskod na, amikor sohasem tette . . . nem, soha. Erre aztán pontosan emlékszik, erre igen. A művi mosolyra is, az ajakszegletek gondos elrendezésére ... oda se kell néznie. — Éz igen! — A hang ugyanaz, mint régen, csöppet sem reszkető, csattog, akár a 3
