Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - Raffai Sarolta: Aranygallyacska (novella)
facipő. Pontosan a facipő mindig egy kcpogásra emlékezteti. — Nyugalom, békesség, a jobbik ruhád . .. ünnepi hangulat! Mintha hülye gyerekkel beszélne — gondolta az öregember. Lehúnyta szemét, de így is tudta, hogy felesége a heverőhöz igyekszik, megpofozgatja dédelgetett díszpárnáit, szikrányit sem érdekli, hogy őt minden puffanásra mintha villamos ütés érné . .. Pihenni vágyón most dugja háta mcgé a felpuhított támasztékot. .. jöhet az inkvizíció. Jöhet. — Mi jót írnak a lapok? A lapok semmit nem írnak, természetesen, de naponta ugyanezt kérdi a feleség, negyvenkét éve minden áldott napon, három évtizede már nem is magyarázgat. Ő már nem. Nem okítja, nem műveli. Most előkerül a cukorka, azaz továbbra is megbúvik a köntös bő zsebében, de papírja árulkodón zörög, sőt, harsányan, miért ne, a csendháborítás ma már az utcán se vétek. — Megnémultál? Semmi. Majdcsak árnyékká, szétfoszló árnyékká lesz ő is ott a sarokban, az egyre sűrűbb árnyak sokaságában, majdcsak benövik ezzel a fékezhetetlen burjánzással, ahogyan megnyúlnak, terpeszkednek, mélyülnek . .. — Dehogy — mondta végre száraz kis köhentéssel. — Látom. — Az asszony hangja csak most vált ingerültté, aztán megint erőt vett magán. — Vargyaséknál ma is vendégség van. Szünet. Hosszú, kínos, értelmetlen, fárasztó csend. — Nem figyelsz rám? — Figyelek. — Vendégség! Meddig bírhatják, mit gondolsz? Az öregember nehézkesen csavarta hátra a fejét, kinézett az ablakon. A kert csücskét még elérte a napfény, visszavonulóban megpihent a rég elvirágzott orgonabokrokon. — Nem tudom — mondta kényszeredetten. Az asszony torkában kaján kis felhangok képződtek, a megállapodott, beszűkült orgánumot rojtossá kócclva. ■— Sokáig aligha. Előléptetés nélkül aligha! De az késik. ■— Kurta nevetéssel ismételte: — Bizony késik! Pedig ilyenkor nagy zabáltatásck vannak. Húsok, italok . . . •— Kérlek! — Miért? Itthon csak megmondhatom, mit gondolok az egészről. Az ember vállat vont. — Megmondod te másutt is. Az asszony ajka remegni kezdett. •— Honnan szeded? Áruld el, tessék. Honnan szeded?! — Kivárt, nézte a mozdulatlan arcot. — Sehonnan! Csak éppen föltételezed, vagy kimondod, ami a szádra kívánkozik . . . kijelented ... a férj mindenkori jogán. Az öregember fensőbbséggel hallgatott, hunyt szemmel ült, úgy tűnt, magába mélyed, elrévedezik. Az asszony nézte egy ideig, s hogy a másik ellentmondani nem is próbált, megnyugodott. Újabb cukorkát vett elő, ezüstpapírba csomagokat, élvezettel, módszeresen Rántotta le burkát, a papírt kisímogatta, szabályos, parányi négyzetekké hajtogatva csúsztatta vissza a megzörrenő zacskóba. Nyelvén a karamell pikáns édessége már lepe- ékké vált, igyekezett másra nem figyelni, egészen átadva magát az egyetlen maradék- Ivezetnek. — Neked Márika hordja egyik képtelen hírt a másik után, te meg neki. Pletykálkod- ok. Reggeltől estig. A hang szenvtelen volt, hideg, tárgyilagos. Az asszonyjmerényletnek érezte az egész4
