Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Méliusz József: Az új hagyományért
Ne szakfolyóiratok szűk tudósrétegének önmagáért való szellemi tornái legyenek a felvirágzóban levő magyar szociológia eredményei. Sokkal inkább legyen a Németh László-i stílusi eszközök, tanulmányírói módszerek hasznosítása, legyen az emberi-társadalmi valóság emberi tükre. Lehet, hogy tévedek a magyar szociológia szo- ciográfikus születését illetően, és nem tudom, hogy a „Viharsarok” például műfajilag ide vagy oda tartozik. De azt tagadom, hogy nem lehet, vagy nem kellene a kettő között folytonosságnak vagy kapcsolatnak lennie. A kötet úttörő jellegű — mint a tájékoztatóból kitűnik — és talán ezért is maradtak ki belőle a lábjegyzetek, magyarázatok és utalások, melyek a kevésbé szaktúdorok számára eligazításul szolgáltak volna egy^egy fogalom jelentését, magyarázatát illetően. így véleményem szerint a KISZ- titkárok nem igen forgatják majd a könyvet, de még a kultúrházigazgatók és pedagógusok társadalmában is kevés olvasója akad. Feltehető a kérdés: akkor pedig kik veszik hasznát? . . . Szükségesek ezek a jelzések az ifjúságról, de az ifjúság eleven, emberi közegéről nem lehet és nem szabad absztrakt módon beszélnünk, hiszen mindkettőnk — ifjak és felnőttek — kölcsönös problémája egymás megértése. PAVLOVITS MIKLÓS Méliusz József: AZ ÚJ HAGYOMÁNYÉRT Méliusz legújabb könyve a Kitépett naplólapok c. kötetének egyenes folytatása, esszé, tanulmány és publicisztika sajátos keveréke. A szerző dolgozatnak nevezi ezeket a „műfajnélküli” írásokat, s a példakép — a Korunk-szerkesztő Gaál Gábor — alkotásmódjára hivatkozva bátran vállalja a publicisztika megjelölést. Egy helyütt azt mondja, hogy nem a forma, a sok-sok lehetséges elnevezés valamelyike a fontos, hanem a gondolati mag, „nem az oldalak száma, hanem az írói alapállás a meghatározó”. S az, hogy miféle nézőpontból kezdi meg — a romániai magyar irodalomban talán elsőként — az elfeledett értékek kibányászását, az időben kallódó írói életművek megmaradó részeinek az ébresztését. „Túl sokan vannak még mindig — olvassuk az első ciklus bevezetőjében — az elfeledett és elejtett írók és művek. Az igazságtevés angyalai sarkallnak. Hogy optikám ma is az egykori Korunké? Az előzmény időszerű, tágabb látóhatárú, illúziót- lanabb folytatására törekedtem.” S a megközelítésnek talán ez a nézőpontja magyarázza, hogy a Közelmúltunk irodalma c. írásában (1957) éppen az a baloldali, marxista szemléletű alkotó szorgalmazza Kisbán Miklós és Reményik Sándor könyveiből a ma is élő anyag megmentését, aki a fentemlített írókkal szemben a másik oldal — a baloldali Korunk — elvi és esztétikai koncepciójának a híve volt. Gaál Gábort és tanítványát, a Korunk-örökség ápolására életét tevő Méliuszt — nemegyszer vádolták dogmatikus baloldaliság- gal, egy merev esztétikai szempont következetes védelmezésével. Nem akarnók itt további, hosszan tartó fejtegetésekbe bocsátkozni, de tény, hogy a helikonos Kuncz Aladár a legnagyobb megbecsülést épp a vele szemben álló táborból, mégpedig Korunk-szerkesztő Gaál elemző-megvilágító életmű-kritikájából kapta, és a fentiekben említett tanulmány kommunista szerzője, Méliusz írta le az alábbi, kiadásra javasolt írók neveit: Markovits Rodion, Szentimrei Jenő, Kós Károly, Molter Károly, Tabéry Géza, Berde Mária, Ligeti Ernő és Balázs Ferenc. Az azóta eltelt, több mint tízéves időszak az irodalmi örökség egybefoglalását áhítozó tanulmányíró éleslátását bizonyította, hiszen az általa felsorolt alkotóktól — Kisbánt, Reményiket és Balázst kivéve — egymás után jelentek meg az értékeiket megfelelően reprezentáló kötetek. Az irodalmi egység ilyen fokú haladó egybelá- tása különösen érdekes akkor, mikor rá tíz évre, nemrég megjelent A romániai magyar irodalom története c. Sőni-féle egyetemi jegyzet Reményikről nem akar tudni, Markovits Rodion és Balázs Ferenc (és még vagy tíz—tizenöt név) úgy elillantak, mintha a földön sem lettek volna. Az ehhez hasonló irodalomtörténet-hamisítások hevítik fel leginkább Méliuszt, s könyve nem egy esetben forrás értékű anyagot tár fel, segítségére sietve a botladozó-késlekedő irodalomtörténetírásnak. A magányos alkotóként ismert, versötvös Endre Károlyról itt olvashatjuk a leglényegig ható elemző tanulmányt, a nem mindennapi költői életmű kialakulásának pályaívét úgy rajzolja, hogy az nemcsak „tiszteletadás egy életműnek”, hanem pontos felmérése az azt kialakító helyzetállapotnak, s néven nevezése a látszólag magányosként elszigetelt költő nagyon is társadalmi indítottságú-meghatározottságú kötődésének: „Dialektikus költészet ez. Annyiban az, hogy a huszadik század sebzettségei, halálai, vereségei, a humánumzuhanásai csapnak össze benne a boldogság és szabadság után nyúló reménytelenséggel és igazsággal.” Egy értékes, társadalmi hatóerejében számottevő író elfeledése sohasem eléggé lenézhető, erkölcstelenségében végletekig káros folyamat. Ez ellen hadakoznak a tanulmánykötet ébresztő erejű írásai, s ezért a nemegyszer konokságában is kemény arcéi, megfeddést, ugyanakkor felfedezést is segítő szigora. Ismerjük-e eléggé Sinkó Ervint? Megtettünk-e minden tőlünk telhetőt, hogy műveinek értékét tudatosítsuk, ugyanakkor ő maga is megkaphassa végre az őt megérdemlő helyet az irodalmi köztudatban. 92
