Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Méliusz József: Az új hagyományért
Szaporáznak az egymástól sorra kinövő kérdések — a költő nem válaszol, hanem kérdez — s mégis bennük a precíz megfogalmazású, személyes élményt vallató indulati töltést az esztétikai elemzéssel egybefűző válasz. Sinkó egyik művében az Osztrák—Magyar Monarchia iszonyállapotának, szörnyűségeinek tökéletes irodalmi megjelenítését látja, s regénytechnikáját, korfestő-lelep- lező képességét az egyugyanazon témát feldolgozó külföldi írók legsikeresebb műveivel roko- nítja. „Minderről — mármint a Monarchiáról, olvassuk Méliusznál—hitem szerint mind Krlezsa, mind a nálánál tizenöt évvel fiatalabb Sinkó többet mond bármelyik magyar írónál — Márai: halovány utórezgés — világosabbat és konkrétabbat, mint az osztrák-cseh-zsidó Kafka, a bécsi osztrák Musil, vagy az osztrák-olasz Svevo.” A jugoszláviai magyar író egyik elfeledett művéről, az Europe c. párizsi folyóirat 1935. május 15-i számában közölt — eddig magyarul még meg nem jelent — En face juge c. esszévallomásról Méliusz következőket írja: „Páratlan magyar írói teljesítmény, harminchat folyóiratoldalba sűríti, tömöríti, sajtolja az ezer oldal szöveg (Az Optimisták c. műről van szó. Sz. L.) és szerkesztés mögöttes világát: „Az önmagát a történelemben megélő írói ént.” Sinkó Ervin nálunk sem nagyon ismert, s kellőképpen nem értékelt életműve találja meg értékfelmutató propagátorának azt az írót, akinek döbbenetes monarchia-élményéről csakugyan volt mit mondania. Itt Méliusz Város a ködben c. regényére gondolunk, amelynek kézirata — akárcsak Sinkó Optimistákjáé — megjárta a közlés poklát és kálváriáját. A féltő szeretet és a feledékeny időből való kiemelés ezért nemcsak a volt újvidéki egyetemi tanár műveinek szól, hanem egy általánosabb, figyelmeztető jelleggel mindazoknak, akik a kisebbségben élő magyarság legkiválóbb íróiban nem a megbecsült és versengésre kész ellenfelet-jóbarátot, hanem a valóságtól-népétől eltávolodott különcködő fenegyereket látják, aki mániákusan csak mondja a magáét, de senki nem figyel rá. Méliusz igazságkereső szenvedélye lámpázik a Sinkóról írott sorokban, s találó megállapításai minket is fokozottabb, pontosabb kutatómunkára ösztönöznek. Nehéz pironkodás nélkül olvasni azokat a szövegrészeket, amelyeket a tanulmányíró a hat kötetes Magyar Irodalomtörténet Sinkó két háború közötti műveinek bibliográfiája kapcsán felvet. Méliusz könyvének bevezetőjében azt mondta, hogy nem ír irodalomtörténetet. Alkotómódszerének helyességét pedig Gaál Gábor publicisztikájából eredezteti, hiszen „a publicisztika, személyessége ellenére is, segítheti a magas igényű tudományt; Gaál maga tudományt művelt a publicisztikájában.” Azért idéztük ezeket a sorokat, mert Az új hagyományért c. könyv több mint ötszáz oldalán a legfelismerhetőbb lényegjegy a személyes hang, ami nem zárja ki a tudományosságot, az irodalomesztétikai elemzést. Hatékonyságában egyik sem kisebbíti a másikat, s a hatékony esszényelv (érdekes vizsgálódást mutatna, hogy a tanulmány- kötet írásainak nyelvezete mennyiben egyezik meg, vagy mennyiben tér el az Aréna c. verseskönyv költeményeinek a nyelvétől) ott nő önmaga fölé, ahol az irodalomtörténet tudományos megállapításait egy jóval oldottabb, a személyes élményeket is magaköré vont, hangnem szálaira fűzi. Ilyenkor a személyes ismeret csak kiindulási pontként szolgál, az élmények és visszaemlékezések láncolata nem fojtja el a valódi csíramagot Sohasem feledkezik meg arról, hogy nem önmaga fitogtatásáért, hanem a megismerendő alkotó értékeinek minél alaposabb, objektívebb bemutatásáért íródik a tanulmány. A témamegközelítés ennél a módszernél is kétféle. Ahol a személyes élmény, az emlékek özönét felvonultató ismeret- anyag lép előtérbe, ott remek szabású portrét kapunk. Ilyen a Gaál Gábor arca című esszé. S ahol az emlékezés csak apropóként szolgál, ebből kiindulva szerveződik az ismeretanyag egy esztétikai elemző koncepciót sejtető csomópont köré, s következetesen végigviszi az ebből következő vizsgálódási szálat, ott már közelít a szorosabb értelemben vett tanulmányhoz. Ilyennek olvastuk a Sinkó Ervintől búcsúzva című írást. A tanulmánykötet vizsgálódási körét meghatározó Az új hagyományért cím programadó is egyben, jelentése és jelentősége különösen a szocialista avantgarde-on iskolázott Méliusz irodalomszemléletében fokozódik. Az „új hagyomány” a továbbépíthető, tartalmi és formai frissességével továbbgondolható, szocialista tartalommal újra és újra megtölthető, százszor leszólt avantgarde, Kassák és Becher, Komját Aladár és Szilágyi Domokos, öregek és fiatalok örökséget robbantó, s ugyanakkor azt más úton folytató kettőssége. Az avantgarde- költészet egy sajátságos arcélét mutatta Méliusz legújabb verseskönyve, az Aréna, s tanulmányai, esszéi nemcsak visszafelelnek rá, de a megkezdett út folytathatóságának hitét benne mind jobban erősítik. S ami feltűnő a tanulmánygyűjtemény lapjain, Méliusz a kisebbségi sorsból következő hídszerepet nemcsak cikkeiben, hozzászólásaiban szorgalmazta, de ennek szép példáját adta könyvének a Párhuzamos hagyomány című — a román irodalom nagy alkotóival foglalkozó — fejezetében. Az ötszáz oldalnyi terjedelemből ez a kitekintés egyötödöt számlál. Bárcsak hasonló jót mondhatnánk a , fenti szempontból , román írók és irodalomtörténészek egy-egy könyvéről. (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969.) SZAKOLCZAY LAJOS 93
