Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - SZEMLE - Pavlovits Miklós: Egy nehezen használható könyvről
EGY NEHEZEN HASZNÁLHATÓ KÖNYVRŐL Örömmel üdvözöltem azt a nyomtatványt, melyet a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó jelentetett meg. „Ifjúságszociológia” címmel. Olyan válogatott cikkgyűjteményre hívta fel a figyelmemet, mely első látásra is mélyebbről felsugárzott képet sejtetett, mint amilyet Berkesi művei adnak az ifjúságról. Annál is inkább hittem ezt, mert a formanyomtatvány és ajánlás a „KISZ- titkár elvtárs kezeihez” felírást viselte fejlécén: tehát meghatározott szerkesztői és kiadói céllal készült —, azoknak kíván szólni, akik az ifújság- gal közvetlenül foglalkoznak. Siettem megvenni a könyvet. A szociológiával csak alkalmi érintkezésben levő intellektusom már a tartalomjegyzék szerzőinek megpillantásakor is elégedetten bólintott. Huszár Tibor és Sükösd Mihály bevezetője, Karl Mannheim, a nemzedéki probléma megfogalmazója, majd Sartre, Bourdieu, Habermas ésWhyte írásai a többek között. Úgy gondoltam, érdekfeszítő olvasmányban lesz részem. Egy pontos szociológiai elemzést legalább olyan lelkesedéssel olvasok, mint egy közepes novellát, mert a valóság eleven mozgása tisztább és könyörtelenebb, mint egy gyenge írói képzelet által közvetítve ... A kötet külső borítóján felülnézetből fotózott fiatalok ültek látszólag vaiami protestáló tiltakozás közben, valahol a világban. Belül elmélyedt, hosszúhajú gitáros portréja látszott, majd ugyancsak beatles- hajú fiatal arcok, — és némi képzettársítással már ott is éreztem magam aWest side story világában vagy az Ómega-klubban. Azután nekiláttam az olvasásnak. Az előszóval kezdtem, de ahogy előrehaladtam az oldalakon, egyre több nehézséggel találtam szemközt magam. A szerzők Mannheim munkásságának eredményeit taglalták olyan különleges nyelvezeten, hogy kezdtem elbátortalanodni, így a „társadalmi térnek és tartalmainak” kétféle típusa kapcsán a következőket olvastam: „Az utóbbit potenciálisan sokkal gyökeresebbnek ítéli, mert a beállítottság megváltozása az új hordozókban következik be, s új testi-szellemi vitális egységek fellépésén alapul”. — Na jó . . . — mondtam magamban, először talán lássuk az eredeti szerzőket, és majd visszatérek az előszóhoz, ha bölcsebb leszek. Karl Mannheim tanulmányának olvasásakor hálát adtam egykori tanáraimnak, akik némi történetfilozófiai ismeretekkel ruháztak fel és Comte vagy Dilthey világáról maradt annyi sejtelmem, hogy követhessem a szerző gondolatmenetét. Mindazonáltal nem egy helyütt megakadtam a szövegben és újraolvasásra kényszerültem. Ilyenkor eltűnődtem, hogy vajon a leírt valóság bonyolult ennyire, vagy csupán az a tudat, mely tükrözi azt. „Ha tehát — írja egyhelyütt Mannheim — konkrét csoportról abban az esetben beszélünk, amikor természetesen nőtt vagy alapított kötelékek csoporttá egyesítenek egyéneket, a nemzedéki összetartozás egyéneknek olyan együttléte, amikor azok szintén kötve vannak ugyan, de ebből az egymáshoz kötöttségből eslődlegesen nem keletkezik konkrét csoport.” A következő tanulmány Erik H. Erikson: „Identifikáció és identitás” c. írása volt. Ennek kapcsán annak a tabunak megszegését dicsértem magamban, mely ifjú koromban az akkor összes fellelhető Freudot elolvastatta velem, és némi jártasságot adott a „Libidóelmélet” összes szak- kifejezésében. Ennek ellenére itt is megtorpantam több megállapításnál, mint például a serdülőkor végén kialakuló identitás hovatartozását illetően. „Ha elfogadjuk — hogy durván szólva — az introjekció-projekció, az identifikáció és az identitásképződés az a három folyamat, mely révén az én a mintaképül választott személyek identitásaival való egyre érettebb érintkezést kifejleszti, akkor a következő pszichoszociális fejlődési sémát kapjuk” stb. — magyarázza a szerző. Félreértés ne essék, nem szeretnék pellengérre tűzni egy olyan könyvet, egy olyan vállalkozást, melyet minden, az ifjúságért aggódó, valamint a szociológia tudományában bizakodó embernek örömmel kell fogadnia. Hiszen olyan kitűnő tanulmányok sorakoznak benne, mint többek között Trybusiewicz: A vallásosság szerepe az ifjúság világnézetében, Maupeou—Leplatre: Ifjúmunkások, Bourdie—Passeron: A főiskolások és a kultúra,Whyte: Az utcasarki társadalom, vagy Salisbury: A galeri, melyek valóban jelzéseket, vagy még inkább tapasztalatokat közvetítenek egy elkülönülésnek indult társadalmi rétegről. De van a kötetben néhány olyan tanulmány, melynek stílusa, kifejezései, túlbonyolított gondolatmenete követhetetlen az olvasók legnagyobb része számára. Úgy vélem, hogy a stíluskeveredés a használható és használhatatlan írások egy kötetben közlése csak szerkesztői hiba. De az előszó és a fordítói törekvések láttán egy komolyabb veszély is fenyeget. Ez a misztifikáció veszélye. Egyetlen tudomány sem közeledik a mesterséges túlbonyolítás, szómisztifikáció, tudományoskodás által, a leírni szándékozott valósághoz. Különösen áll ez egy humán, emberközpontú tudomány esetében, mint a szociológia. Annak idején, amikor Heisenberg vagy Bohr tanulmányait olvastam, kevésbé kellett tornásztani az agyamat — humán beállítottságom ellenére — mint e kötet néhány írásakor. És ha az absztrakt, modern fizikai jelenségeket le lehet írni — még ha egyszerűsítések árán is — érthető nyelven, akkor hogyne lehetne, és kellene ezt egy olyan tudomány esetében, melynek létkérdése, hogy a feltárt valóság metszete minél szélesebb rétegek számára felfogható, közölhető legyen91
