Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - Szekér Endre: Fábry Zoltán példája
venni a magyar irodalmi hagyománnyal kapcsolatos tanulmányokat és a csehszlovákiai magyar irodalomról szóló esszéit, kritikáit. Ez utóbbiak meghatározó jellegűek, irányt mutatnak a Szlovákiában élő magyar íróknak. (Egy külsőlegesnek látszó megállapítás: az Irodalmi Szemle, a pozsonyi irodalmi folyóirat hosszú évek óta mint főmunkatársát jelzi Fábryt, ezzel is éreztetni akarva az író iránti tiszteletet, elismerést.) Arról már többször volt szó, hogy Fábry Zoltán Ady költészetének gondolataiból merít példát évtizedes publicisztikai, kritikai, esztétikai munkásságához, cikkeinek anyagához. A Mag hó alatt című ciklusban Csokonai Vitéz Mihályt ébreszti: „Költő volt és magyar: megértetlen és megalázott, ország csavargója és árvája, test és lélek betege, inni- és hinnimuszáj részege, csalódások józanja, az el hagyatottság, a magány halottja, és — a századforduló legkorszerűbb, legműveltebb magyarja . . Fábry nem egyszerűen portrét fest író-őséről, hanem a maga bonyolult, Adysan összetett emberi és költői alakját igyekszik hallatlan tömörséggel felidézni, de mellette mindig odarajzolja a kort, mely nem érti meg a művészt, a Hortobágy poétáját, sem Csokonait, sem Adyt. Adyt egy alkalommal úgy mutatta be, hogy Gorkijjal hozta párhuzamba: Viharmadarak, ha találkoznak címmel. S amikor Szlovákia magyarlakta városaiban 1955 áprilisában József Attila költészetéről vall, ezt mondja: „A költő: széplélek. Szépsége: az igazság. Szépet, igazat látni, akarni, mondani, találni, álmodni: ez a líra. És azt üti agyon a valóság.” Később így szól hallgatóihoz Fábry: „József Attila halál utáni életét, mondanivalóját okmányszerű hitelességgel testálta el — az utókornak: S élete, ha van élte még egy, a proletár utókoré?!” Kérdőjel és felkiáltójel áll e mondat mögött. A költőben a hazataiálás, a révbeérkezés tudata áhítozik itt bizonyosságra. Bizonyítsatok! Kérdőjelek várnak válaszra és — valósításra. Valósítsatok!” Móricz Zsigmond-tanulmányában főleg a szegénység íróját állította az olvasók elé, aki a Kis Jánosok, a Joó Györgyök és Rózsa Sándorok meg nem hatalmazott irodalmi nagykövetének érezte magát. Azt az írót értette meg és szerette igazán Fábry, aki kis jegyzetfüzetével járta az országot mindig csak használni akarva. „Erdélyi kísérője, Bözödi György szerint, úgy jegyezte, a szegények szavait, mintha őrajta fordulna a sorsuk, és mint aki tudja, hogy tudatlanabb marad a magyarság azzal, amit ő most nem tud meg. Móricz Zsigmondot a szociális lelkiismeret láza hajtja!” Móricz szerepét ösz- szefonta Adyéval, kik egymást erősítették a „magyar Ugar” elleni küzdelmükben. Hisz: „De Móricz Zsigmond is megmarad énvelem, / Magyar sorskockákon ez igyen döntődött...” — írta Ady. Fábry Zoltánnak legtöbb esetben megtéveszthetetlen iránytűje van. Ő azonnal „betájolja” magát, tudja, hogy ki az „ő embere”, tudja, hogy kivel kell szembefordulnia izzó gyűlölettel. Amikor a Kossuth rádióban hallgatja Bartók Cantata profanáját, a mű mögül hiányolva az embert: a „tiszta forrásból” merítésrehívta fel a figyelmet. Nem véletlen, hogy a fasizmussal dacoló Bartókot szorítja keblére Fábry Zoltán: „Bartók ma a magyarság világkincse: zenei és morális világfenomén. Egység, töretlen- ség és hiánytalanság, mely párját ritkítja. Példaképünk!” Az író itt sem tudományoskodó tanulmányt akar írni, nem a „hideg,” a túlzottan „objektív” eszközökkel akarja elénk állítani Bartókot. Fábry tudatosan átszínezi minden írását szíve melegével vagy indulatával, megértő-megérző szeretetével vagy lobbanó haragjával. S mindig ott áll az olvasó mögött, vagy szembefordulva az olvasóval ott ül vele szemben, szinte szug- gerálni akarja, hogy elfogadja az ő véleményét, és igazi elkötelezettséggel adja át magát a vox humanának, hogy az ő igazi mércéjének higgyen. 64
