Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám - HORIZONT - Pomogáts Béla: Magyar költők nyugaton

Fönntart engem a félelem fényes tükre a rettegésnek lekapart foncsora alatt a világ fenekére nézek szörnyek grafikon-taraján minthogyha török nyereg volna az Apokalipszis zsokéi fölhúzott lábbal lovagolnak.

Fönntart engem a félelem virágbaborult csipkebokra tövisein a megnyílt lélek fehér bolyhát egyensúlyozza ideges szelek elsodorják kozmikus porral szórják be testét s pórusaik közt nézik a földet tágranyitott koromszemecskék.

A magány és a szorongás közegében így az emberi személyiség is elveszíti koherenciáját, valóságos természetét. S a költészet — szakítva hagyományos hivatásával — nem a személyiség építője, kiteljesítője, hanem ellenkezőleg ierombolója, fellazítója lesz. Vagy legalábbis megkísérli, hogy valamiféle személytelenségbe menekítse a személyes sorsában bizonytalanná váló, fellazult lírai ént. Ennek a kísérletnek a vágya s egyúttal tragédiája szólal meg Készéi István megrendítő verseiben.

— olvasom a Tulajdon lépteimből is című verset, majd a Szabadulást: „éjt-nap azon gyötrődsz, hogyan lehetne [ kitörni énedből a végtelenbe, | s véredből egyetlen karcsapással | átúszni boldogan akármi másba. | Önmagadtól örökre elbúcsúznál, | saját lényed sodrávai szemben úsznál. | Ha kijutsz majd a végső, túlsó partra, | szárítkozni kiülsz az örök napra. | Leszárad rólad múló földi voltod, | boldogságod száj nélkül is | a sirályoknak elsikoltod.”

Kétségtelen, hogy a személyiség fenntartásáért, kiteljesítéséért folytatott küzdelem egyik nagy konfliktusát az idegenség — az emigrációs lét — Okozza: angol nyelvtanárnak, kanadai pszichológusnak vagy német villanyszerelőnek kel! lenni, s ugyanakkor magyar költőnek is. Az idegenben éiő magyar író helyzete állandó szerepcseréket, szerepváltásokat követel. Gömöri György egy cím nélküli verse hitelesen fogalmazza meg ennek a „próteuszi” sorsnak a közérzetét: „Naponta nyelvet-álarcot cserélek. | Néha úgy érzem: arcom már ez álarc, | néha meg: hiába vergődik a lélek, | megváltásra csak önnyelvén találhat.” Az anyanyelv megváltó hatalma azonban korántsem probléma-nélküli. Gondoljuk el: olyan magyar költőkről van szó, akik a köznapi életben többnyire idegen nyelven kényszerülnek kifejezni magukat, akik szakmájukat — a lingvisztikát, filozófiát, orvosi vagy mérnöki tudományokat — angolul, franciául, németül tanulták idegen egyetemeken. Nagyon erős egyéniséggel és erős anyanyelvi ösztönnel kell rendelkeznie annak, aki a nyelvi „tudathasadástól” — és a személyiség zavaraitól — meg akarja őrizni magát.

Határ Győző, az antológia bevezetője, is erről beszél. „Aki — mondja — - idegrendszerébe belesúlykoiva magával hozta az anyanyelv egészét, annak az a fő problémája, hogy a nyelvet a nagy világnyelvek folyvást ott farkaskodó, lenyűgöző asszimilációs erejével szemben megvédje.” S később: „Ahol a fölénk boruló mennyboltozat a magyar szóra nem rezonál, egzisztcnciaiista kitaszítottságukban csontvázra csupaszodnak a szavak, rossz szájízű reggeleken néha úgy vánszorognak, mint haláltábor-szökevények, s a költőben feltátong a nyelvi viharzóna szelek-kamrája: öt világrész ádáz tornádóiban első élményük rendesen a rongyaival kelepelő, a foszlányaiban megtalált nyelv válsága.” S erről a válságról, a sokszor tragikus végzetű küzdelemről beszélnek a költők és a versek is. „Akár a sirályok úgy lebeg | a sors betűje égre írva | a nyelv a szót mint nagy követ | megmozdítani sem bírja’’

Tulajdon lépteimből is kilépek, önmagamből is én kivetkezem, kilépek rámámból, akár a képek, a szélbe szórom lábam és kezem.

Vérem piros sarába mért ragadjak? Testem éltében is csak holt tetem; az idő dögmadarai, éhes varjak, lakmároznak bőröm redőiben.

Csontjaim útvesztőiből, vérem sarából sötétségben botorkáló lelkem kilábol, ahonnan jött, bújdosó árnyam visszatér.

A mindenség örök körtáncában forogva lejtem táncom, lényem nem tartja semmi fogva, saját testem felett száguldók, mint a szél.

56