Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - HORIZONT - Pomogáts Béla: Magyar költők nyugaton
POMOGÁTS BÉLA Magyar költők nyugaton Egy antológiát lapozok, versgyűjteményeket kedvelő korunkban is figyelemre méltó kötetet: tizennégy Nyugat-Európában és Amerikában élő magyar költő verseit. Az Új égtájak című válogatás a washingtoni Occidental Press kiadásában jelent meg tavaly; szerkesztői Gömöri György, a cambridge-i egyetem kelet-európai intézetének munkatársa és Juhász Vilmos, az időközben elhunyt amerikai magyar professzor, jórészt ismeretlen nevekkel találkozom, hiszen a kötetben szereplő legidősebb költő is 1926-ban született (a legfiatalabb még 1937-ben); a résztvevők zöme ma harmincnégy-harmincöt éves lehet. Vagyis a Nyugaton élő magyar irodalom fiatalabb nemzedékét gyűjti össze az antológia: azokat a költőket, akiket diákfejjel vagy egyetemistaként 1956 telén sodort ide a történelmi vihar, nyugati egyetemeket végeztek, ott szerezték kultúrájukat, ott alakult ki világképük és eszméletük. Szubjektív jegyzeteket írok, nem rendszerező kritikai vizsgálatra vállalkozom. (Vas Istvánnak egy — a Népszabadságban közölt — cikke amúgy is elvégezte a vizsgálat első szakaszát.) Az olvasó benyomásairól szeretnék beszélni: arról, hogy számomra miként bővítette és gazdagította a magyar líra térképét ez az antológia. Az első benyomás: az Új égtájakban megjelenő líra nem emigrációs költészet. Vagyis nem a mai Magyarországgal való szembenállás mozgatja, nem politikai viták éltetik, hanem a költészet természetes helyzete és genezise: az önmagáról és a világról beszélő, valló, számot adó ember alkotó munkája van benne jelen. Az antológia költői majdnem másfél évtizedet töltöttek már Nyugaton: mondanivalójukat, felismeréseiket nem egykori sérelmeik, hanem mai helyzetük szabja meg. Éppen ezért a honvány vallomása is ritkább, mint hittem volna; leghatározottabban még Gömöri György verseiben van jelen. „Halványodik az emlék, mint a gázlámpák hajnalanta, | de hűtlenséges hűségem tart, amíg csak élek — | megyek a dumfriesi úton,pesti hajnalok álmát | álmodom, és tudom:az út végén hazaérek” — olvasom Hajnali úton című versét. Általában természetes közegüknek érzik a választott új kereteket — az amerikai egyetemet, a norvégjai könyvtárszobát, a párizsi hivatalt —, s bár sokat utaznak — többen bejárták a fél világot is —, úgy érzik, meggyökereztek valahol. Hiszen, aki odakint is hazafelé nyújtóztatta szellemi létének „gyökereit”, az végül is hazatalált, hazajöhetett (mint a párizsi Magyar Műhely szerkesztőségéből hazatérő Parancs János is). Közérzetüket tehát nem a honvágy és a kényszerű távoliét konfliktusa szabja meg. S ha rossz a közérzetük, akkor nem az elszakadás gyötrelmét kell átélniük, hanem valami mást. Először is a modern világban mindinkább terjedő, rákosán növekvő magányt, amely nem pusztán emigrációs betegség: az itthon élő költők is éppen elég keservesen küzdenek ellene. A magányos emberi létezés körülményeinek és okainak kétségtelenül nagy szociológiai és lélektani irodalma van: a társadalmi struktúrák átalakulására, az urbánus civilizáció terjedésére, az emberi élet természetes rendjének felbomlására és a ■— társadalmi rendszerektől függetlenül pusztító — elidegenedésre szokás hivatkozni. Ókét élik át a Nyugatra került magyar költők is, gyakran talán fájdalmasabban, reménytelenebbül, mint francia, angol, német társaik. Nem egy őszinte, szép vers tanúskodik ennek a humanitását vesztett, elidegenedett emberi létnek a szorongásairól. (Hosszabban idézek, minthogy a forrásul használt versgyűjtemény nem juthat el mindenkihez.) Gyors termein az iszonyatnak hol nincs sem ablak semmi lámpa tántorogsz végig hadonászva mintha akadna aki hallgat s úgy úszód át itt e szobáknak vak folyosóit körbe-körbe mint ki tükörből lép tükörbe de mint kit nem kísér sem árny hang és mint húnyt szemű tengereknek pupillájában ragyoghat folytonos hal-káprázatoknak népe kísérteti sereglet a tárgyak fénylők fényt nem adnak vízzel telt poharak lebegnek üres lap fekete kép eretnek századok számlap-arca ballag S szűri a sűrűvizű csendet egy végteleriből-végtelenbe suhogó háló s szemein egyre látomások jelek peregnek — hangzik Bakucz József verse, a ToIIrajz. De az iszonyatról és a rettegésről beszél Vitéz György verse, a Fönntart engem is: 55
