Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - HORIZONT - Benkő Ákos: A jugoszláviai magyar próza „új hulláma”
vei, lényegre törő és érzékletes stílusával — nemcsak Varga Zoltán írói pályájának jelentős állomása, hanem a felszabadulás utáni jugoszláviai magyar irodalomnak is egyik legkiválóbb regénye. A Várószoba (1968) novellái főként ábrázolásmód és írói állásfoglalás tekintetében adnak újat a korai elbeszélésekhez képest. E parabolisztikus írások szinte egytől-egyig korunk legbonyolultabb, legkényesebb, mert felelősségteljes döntést követelő problémáiról tudósítanak. A Túl a felhőkön például azt hirdeti, hogy a hitványság ellen kilátástalannak tűnő helyzetben is lázadni kell. A szabadság költője meg azt, hogy a szolgaságba — bármilyen csábító legyen is annak külső formája — soha, semmilyen körülmények között sem szabad beletörődni. Mert nincs csüggesztöbb látvány, mint az olyan emberek, akik nemcsak harcolni nem tudnak többé a szabadságért, de már nem is áhítoznak rá. A címadó Várószoba Kafka világát idéző közegben száll síkra egy emberközpontú társadalomért. A Várószoba elbeszélései — akárcsak a szerző későbbi novellái, melyek közül A parancsnok és A hódító szobra érdemel megkülönböztető figyelmet — gondolati indításúak és fontos etikai kérdéseket boncolnak. Gobby Fehér Gyula (1943) 1965-ben mutatkozott be Elrontott csodák c. noveilás- kötetével. Ritka telitalálat ez a cím, mert a könyv felnőttekről felnőtteknek szóló meséi valóban teli vannak fantasztikus, csodás elemekkel, ám a hősök itt nem tudnak diadalmaskodni a gonosz erők felett, mert még a csoda is — amelyet mindig elront valaki vagy valami — ellenük dolgozik. így lesz a meséből ellenmese, amelynek alakjait nem jótevő tündérek óvják, segítik céljuk felé, hanem irreális erők taszítják a magányba, a halálba. Ebben a világban teljesen mindegy, hogy mire vágyik valaki, vágya nem teljesülhet. A városba igyekvő soha nem érkezik meg (A város felé), a hazatérő is terve feladására kényszerül (Hazafelé), a magány után sóvárgó hiába megy az elhagyott szigetre, a hőn óhajtott magányt ott sem lelheti meg (Szökés), az egyedülléttől szenvedő viszont hasztalan várja a látogatót (Magány). A történetek színtere és időpontja rejtve marad az olvasó előtt, mégis nyilvánvaló, hogy az élet tükröződik ezekben a Kafka-hatásról árulkodó novellákban. A Kopásban a hivatal, a Sorokban a hivatalnok szerepe, hatalma növekszik ijesztővé, a Sirály hősének átváltozását egy titokzatos, közelebbről nem ismert, de óriási hatalommal rendelkező helyen határozzák el. A galamb kishivatalnokát nemcsak kíméletlen főnöke gyötri, de még a váratlanul felbukkant galamb is csipkedi, ezért nem érzi magát biztonságban, csak „messze a szobától és főnökétől, a galambtól és összes gondjaitól”. Az Elrontott csodákat nagyon találóan nevezte Bori Imre az elidegenült világ meséskönyvének. Gobby Fehér következő munkája — a Kenyér c. (1966) regény — már ad absurdum viszi a noveiláskötetből megismert pesszimizmust. A Kenyér keserű, kegyetlen szatíra, annyira, kegyetlen, hogy nemcsak Kafka legsötétebb lapjain, de még Swift Szerény javaslatán is túltesz. Egy képzeletbeli ország nemzetgyűlésének határozata értelmében a lakosság egy részét — először csak a magános férfiakat — fel kell áldozni a közösség érdekében. Az áldozatul kiszemelt férfiak testéből különféle húsárút készítenek, kezdetben csak konzer- vet és félkészárut, mert a nyershús vásárlásától az első napokban még bizonyára viszolyog- nának a vásárlók, bár az elbeszélő ezt az óvatosságot is feleslegesnek tartja, mert szerinte két—három nap alatt ebbe is beletörődnének az emberek. így lesz az emberi testből emberi táplálék, „kenyér”. A regény az egyik áldozat, egy szürke kistisztviselő történetét meséli el, aki ideig-óráig megmenekül ugyan, de a félelem, a szorongás és az éhség annyira felőrlik erejét, hogy végül ő is eszik embertársai húsából. Félelmetes és hátborzongató kalandok után — melyek leírásából nem hiányoznak a naturalista részietek sem — a hős feladja a kilátástalan küzdelmet, lemond a további bujkálásról, menekülésről s önként beáll a halálba menetelük közé. Mélységesen pesszimista mű a Kenyér, bár a nagyítás módszerével, a borzalmak halmozásával végső soron az eldologiasodás veszélyeire figyelmeztet, kíméletlenül leleplezve az emberi gonoszságot, hitványságot, gyáva megalkuvást. Gobby Fehér Gyulát az emberi lét végletes ellentmondásai közt vergődő, meghurcolt, „megalázott és megszomorított” kisember tehetséges ábrázolójaként ismertük meg. Eddigi munkái látszólag teljesen pesszimista világképről vallanak, de csak látszólag, mert nemcsak lesújtó, de „felrázó” s ilyen értelemben felemelő hatásuk is tagadhatatlan. Hornyik György (1936) a hatvanas évek első felében tűnt fel novelláival, amelyeknek legjavát Temetés c. kötetében tette közzé 1966-ban. Elhibázott, magányos életekéről szól az elbeszélések többsége, ritkábban a gyermeki világ vagy egészen extrém eset felé fordul az író érdeklődése, akinek minden adottsága megvan ahhoz, hogy kitűnő elbeszélő váljék belőle. Legsikerültebbeknek azokat az elbeszéléseit tartjuk, amelyekben hangulatokat, lelkiállapotokat ragad meg, atmoszférát teremtve, élményszerűen. Ilyennek találtuk a Vasárnap délutánt és még inkább az egészen bravúros Szemafort, amelynek hőse, karján 4- Forrás 49
