Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - HORIZONT - Benkő Ákos: A jugoszláviai magyar próza „új hulláma”
a lánnyal, akivel nyolc hónapja együtt jár, végiggondolja kissé már megunt és mindenképpen ingatag kapcsolatukat, mindössze annyi idő alatt, amíg a szemafor pirosról zöldre vált. Hornyik nagyon tehetséges elbeszélő, de ahhoz, hogy jelentőssé is váljék, nemcsak az érzelgősséggel kacérkodó ábrázolásmóddal kell szakítania, hanem rá kell találnia az időszerű témákra, mert a korszerű mondanivalót a legbravúrosabb kompozíció, a legvonzóbb stílus sem pótolhatja. Végei László (1941) tanulmányok, esszék írásával kezdte irodalmi tevékenységét a Symposionban. Nevét azonban csak az Egy makró emlékiratai című regénye tette szélesebb körben ismertté. Ez a mű — a symposionista próza eddigi legjelentősebb teljesítménye — a mai ifjúságnak egy aránylag szűk rétegéről ad hírt, a makrókról, akik hátat fordítanak a társadalomnak, mert úgy érzik: becsapták őket, „rettenetes igazságtalanság” történt velük. De erejükből csak anarchista-nihilista lázadozásra futja, tulajdonképpen maguk sem tudják, hogy mit akarnak. A történetet egyes szám első személyben elmesélő makró — egy Búb nevű tanárjelölt — undorodik az anyagiakban dúskáló finom úriemberektől, ugyanakkor azonban irigy is rájuk, és szívesen utánozná őket. Búb értelmes célok és feladatok nélkül él, szakdolgozatát nem fejezi be, de jó pénzért pornográf képeket készít munkaadója, a jómódú mérnök számára. Az őszinte érzések — a baráti hűséget leszámítva — teljesen hiányoznak belőle. De a többi makró élete sem tartalmasabb: csavarognak, kirakatokat bámulnak, moziba járnak, autókat „kölcsönöznek”, alkalmi nőügyeik vannak. így pukkasztják a konszolidáltakat, s így hajszolják a makró módra értelmezett boldogságot, amely sok pénzzel és jó szórakozással azonos. A modern amerikai prózaírókon — az Úton Kerouac-ján, a Zabhegyező Salinger-én és a Nyúlcipő Updike- jén — nevelkedett Végei regénye semmit sem old meg, semmit nem zár le, teljesen negatív világképről árulkodik, mégis nagyon figyelemre méltó alkotás, mert rendkívül fontos problémára figyelmeztet, s ennek tovább-gondolására késztet. Végei új kötetének—, Szitkozódunk, de szemünkből könnyek hullanak (1969) —, novelláiban is a makró-problémával találjuk magunkat szemben. Az állandó munka nélkül élő csavargók — akiknek élettere az országút — most már tettre vágynak ugyan, de a cselekvés iránya, célja és haszna jobbára közömbös számukra. így, mivel képtelenek szakítani életformájukkal és az ésszerűséget kizáró életfilozófiájukkal — amelyet tömören, de nagyon találóan fejez ki az egyik novella címe: Ne legyen gondod a világra, csak az országúthoz tartsd magad — tulajdonképpen önmagukat rekesztik ki a társadalomból. A kötet írásainak egyik legszembetűnőbb vonása a makró-,.hősök” életét kétségtelenül többé-kevésbé befolyásoló, de semmiképpen sem döntő módon meghatározó tényezők szerepének óriási méretűvé nagyítása s ebből következően az egyéni felelősség minimumra redukálása. Márpedig a makró-életforma még részben sem igazolható: aki a társadalomban él, nem függetlenítheti magát bizonyos társadalmi kötelezettségektől, nem vonulhat félre, mert csak olyan szigetet fog találni, amely valójában „nem is sziget” (Ah a sziget, ah, az a sziget). Az ártatlanság ára c. novella foglalja össze a legteljesebben a makrók élet- és gondolkodásmódjának legjellemzőbb vonásait. „Valamikor nagy terveim voltak — mondja a hős —, szerettem volna gyönyörűen és intenzíven élni, de az évek lassan elmúltak, és én mindennap szegényebb lettem egy tervvel. Most már annak is örülök, hogy vagyok, hogy találok néha valami alkalmi munkát... Szeretek az országutakon csavarogni, mert akkor érzem, hogy szabad vagyok, szeretem a Coca-Colát, magam sem tudom, hogy miért, szeretek moziba járni, mert az szórakoztat”. Hasonló jellemzést ad barátairól is: „Ők is olyanok, mint én: talán nekik sincs életrajzuk. Biztos vagyok benne, hogy ha meghalnának, nem jegyezné fel tetteiket senki, még a nevüket is elfelejtenék. Mert nem voltak háborúban, nem néztek farkasszemet az ellenséggel, nem kiabáltak fel az egekig, nem voltak sem hősök, sem gyávák, és így igazán nem lophatták be magukat a történelembe. Mondom, egyszerűen éltünk, s minden erőnkkel csak azon voltunk, hogy kerüljük az unalmat, a szürkeséget, azokat a dolgokat, amelyektől az embernek hányingere támad... ezért szórakozni igyekeztünk. Élni! Mindig rohantunk. Annyira rohantunk, hogy nem volt időnk még megismerni sem egymást. Az volt a fontos, hogy csináljunk valamit... az a fontos, hogy az ember mindig mozgásban legyen.” A makrók elégedetlenek, ám a céltudatos lázadáshoz szükséges bátorság hiányzik belőlük, a nyílt küzdelemmel, a modern ember életét megkeserítő problémákkal nem mernek szembenézni. Határozatlanságuk miatt nem is sikerül nekik semmi. Ha mégis megpróbálkoznak a tüntetőkhöz csatlakozni, lekésnek, s ilyenkor „becsapottnak” érzik magukat és egy kicsit elveszettnek is, mert a szökevény már nem térhet vissza a makrókhoz: „Nem. Lehetetlen oda visszamenni ... elrohantam, és most már nincs jogom elnézni azt a rózsát, azt a kertet, azt a lugast. Nincs visszatérés. De akkor hová, oh, hová? Ez a terem, így üresen fagyosan, mint hideg kés váj a testembe” — vallja a címadó novella elbeszélője. A makrók 50
