Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám - HORIZONT - Benkő Ákos: A jugoszláviai magyar próza „új hulláma”

a lánnyal, akivel nyolc hónapja együtt jár, végiggondolja kissé már megunt és mindenkép­pen ingatag kapcsolatukat, mindössze annyi idő alatt, amíg a szemafor pirosról zöldre vált. Hornyik nagyon tehetséges elbeszélő, de ahhoz, hogy jelentőssé is váljék, nemcsak az érzel­gősséggel kacérkodó ábrázolásmóddal kell szakítania, hanem rá kell találnia az időszerű témákra, mert a korszerű mondanivalót a legbravúrosabb kompozíció, a legvonzóbb stílus sem pótolhatja. Végei László (1941) tanulmányok, esszék írásával kezdte irodalmi tevékenységét a Symposionban. Nevét azonban csak az Egy makró emlékiratai című regénye tette széle­sebb körben ismertté. Ez a mű — a symposionista próza eddigi legjelentősebb teljesít­ménye — a mai ifjúságnak egy aránylag szűk rétegéről ad hírt, a makrókról, akik hátat fordítanak a társadalomnak, mert úgy érzik: becsapták őket, „rettenetes igazságtalan­ság” történt velük. De erejükből csak anarchista-nihilista lázadozásra futja, tulajdon­képpen maguk sem tudják, hogy mit akarnak. A történetet egyes szám első személyben elmesélő makró — egy Búb nevű tanárjelölt — undorodik az anyagiakban dúskáló finom úriemberektől, ugyanakkor azonban irigy is rájuk, és szívesen utánozná őket. Búb értel­mes célok és feladatok nélkül él, szakdolgozatát nem fejezi be, de jó pénzért pornográf képeket készít munkaadója, a jómódú mérnök számára. Az őszinte érzések — a baráti hűséget leszámítva — teljesen hiányoznak belőle. De a többi makró élete sem tartalma­sabb: csavarognak, kirakatokat bámulnak, moziba járnak, autókat „kölcsönöznek”, alkalmi nőügyeik vannak. így pukkasztják a konszolidáltakat, s így hajszolják a makró módra értelmezett boldogságot, amely sok pénzzel és jó szórakozással azonos. A modern ameri­kai prózaírókon — az Úton Kerouac-ján, a Zabhegyező Salinger-én és a Nyúlcipő Updike- jén — nevelkedett Végei regénye semmit sem old meg, semmit nem zár le, teljesen negatív világképről árulkodik, mégis nagyon figyelemre méltó alkotás, mert rendkívül fontos problémára figyelmeztet, s ennek tovább-gondolására késztet. Végei új kötetének—, Szitkozódunk, de szemünkből könnyek hullanak (1969) —, novel­láiban is a makró-problémával találjuk magunkat szemben. Az állandó munka nélkül élő csavargók — akiknek élettere az országút — most már tettre vágynak ugyan, de a cselekvés iránya, célja és haszna jobbára közömbös számukra. így, mivel képtelenek sza­kítani életformájukkal és az ésszerűséget kizáró életfilozófiájukkal — amelyet tömören, de nagyon találóan fejez ki az egyik novella címe: Ne legyen gondod a világra, csak az országúthoz tartsd magad — tulajdonképpen önmagukat rekesztik ki a társadalomból. A kötet írásainak egyik legszembetűnőbb vonása a makró-,.hősök” életét kétségtelenül többé-kevésbé befolyásoló, de semmiképpen sem döntő módon meghatározó tényezők szerepének óriási méretűvé nagyítása s ebből következően az egyéni felelősség minimumra redukálása. Márpedig a makró-életforma még részben sem igazolható: aki a társadalom­ban él, nem függetlenítheti magát bizonyos társadalmi kötelezettségektől, nem vonulhat félre, mert csak olyan szigetet fog találni, amely valójában „nem is sziget” (Ah a sziget, ah, az a sziget). Az ártatlanság ára c. novella foglalja össze a legteljesebben a makrók élet- és gondolkodásmódjának legjellemzőbb vonásait. „Valamikor nagy terveim voltak — mondja a hős —, szerettem volna gyönyörűen és intenzíven élni, de az évek lassan elmúl­tak, és én mindennap szegényebb lettem egy tervvel. Most már annak is örülök, hogy vagyok, hogy találok néha valami alkalmi munkát... Szeretek az országutakon csava­rogni, mert akkor érzem, hogy szabad vagyok, szeretem a Coca-Colát, magam sem tudom, hogy miért, szeretek moziba járni, mert az szórakoztat”. Hasonló jellemzést ad barátai­ról is: „Ők is olyanok, mint én: talán nekik sincs életrajzuk. Biztos vagyok benne, hogy ha meghalnának, nem jegyezné fel tetteiket senki, még a nevüket is elfelejtenék. Mert nem voltak háborúban, nem néztek farkasszemet az ellenséggel, nem kiabáltak fel az egekig, nem voltak sem hősök, sem gyávák, és így igazán nem lophatták be magukat a történelembe. Mondom, egyszerűen éltünk, s minden erőnkkel csak azon voltunk, hogy kerüljük az unalmat, a szürkeséget, azokat a dolgokat, amelyektől az embernek hány­ingere támad... ezért szórakozni igyekeztünk. Élni! Mindig rohantunk. Annyira rohan­tunk, hogy nem volt időnk még megismerni sem egymást. Az volt a fontos, hogy csinál­junk valamit... az a fontos, hogy az ember mindig mozgásban legyen.” A makrók elége­detlenek, ám a céltudatos lázadáshoz szükséges bátorság hiányzik belőlük, a nyílt küzde­lemmel, a modern ember életét megkeserítő problémákkal nem mernek szembenézni. Határozatlanságuk miatt nem is sikerül nekik semmi. Ha mégis megpróbálkoznak a tüntetőkhöz csatlakozni, lekésnek, s ilyenkor „becsapottnak” érzik magukat és egy kicsit elveszettnek is, mert a szökevény már nem térhet vissza a makrókhoz: „Nem. Lehetet­len oda visszamenni ... elrohantam, és most már nincs jogom elnézni azt a rózsát, azt a kertet, azt a lugast. Nincs visszatérés. De akkor hová, oh, hová? Ez a terem, így üresen fagyosan, mint hideg kés váj a testembe” — vallja a címadó novella elbeszélője. A makrók 50

Next

/
Oldalképek
Tartalom