Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - Major Máté: Szent Antal u. 67.
tetük és hernyók, a félelmetes szarvasbogarak, meg az — eső után — csúszó-mászó, giliszták, csigák . . ., tényleg ki tudná felsorolni valamennyit. Minden óra, minden perc a kertben újabb és újabb szenzáció, a világ soha be nem fejezhető izgalmas felfedezése volt. Két állatról külön is meg kell emlékeznem, „aki”-nek halála közvetve az én lelkemet terheli. Az egyik egy őzike volt, talán én is kaptam. Ott szaladgált — mesélték ~~ a kertben a szelíd és szép kis jószág, de amikor már totyogni kezdtem, többször nekem szaladt és fellökött. Ez volt a veszte, épségemet féltették tőle. Megölték tehát, nyilván fe! is falták, lehet, hogy én is ettem belőle. Bőrét pedig a Bajai Cisztercita rendi Főgimnázium természetrajzi szertárának ajándékozták, aholis szakszerűen kitömték a gimnazista nemzedékek okulására. Magam azonban sem az élő, sem a holt őzikére nem emlékszem. A másik egy zsemleszínű kis korcskutya volt, Dendinek hívták, és — úgy rémlik — nagyon szerettük egymást. Dendit egyszer egy „idegen” kutya megharapta, s mivel ez esetleg veszett is lehetett, ismét életem védelmében, haiáiraadták s ketreces kocsijával és drótburokjával felénk gyakran vadászgató sánta sintérnek. Megsirattam, és— elfeledtem. Most azonban kegyelettel idézem mindkét miattam elpusztult kedves állatot. * Nemrég Baján jártam. Ifjabb Éber Sándor kiállításának megnyitására utaztam szülővárosomba. Első utam, természetesen, a Szent Antal utcába vezetett. Szép, napsugaras őszi délelőtt volt, de nekem már az utcaképtől is kissé elszorult a szívem. A platánok és akácok helyére ültetett gesztenyefák alaposan megnőttek már, összeérő koronáikkal az egykori lombboltozatot kezdik utánozni, gyökereikkel pedig éppúgy emelgetik a régi hatszögű téglával burkolt, ismét hullámos, gödrös, s itt-ott széteső járdákat, mint elődjeik. Hogy a fákkal mit fognak csinálni, nem tudom, a járdát azonban nyilván akkor fogják helyreállítani (remélem, az eredeti téglák felhasználásával) amikor a régen kezdett, sokáig tartó, közművesítést befejezik. De mi lesz a házakkal? Legtöbbjük siralmas állapotban van. Vakolata romlik, hullik, piszkolódik. Mint rongyos koldusok sorakoznak egymás mellett a régi, rendes, tiszta és — a maguk nemében — szép polgár-, sőt „úri” házak. Az elszomorító hatást még csak növeli, hogy a „nagy” házakat parcellázták. Az új tulajdonosok, új bejáratokat nyitottak rajtuk maguknak, és részüket igyekeztek minél jobban elkülönböztetni a másiktól, a régi homlokzatok átszínezésévei és más ilyen eljárásokkal. Egyes esetekben ez az egyik rész teljes felújítását eredményezte, ami mégjobban hangsúlyozza a valamikor egy épület másik részének elhanyagoltságát. A teljesen megújított házaknál pedig a régi, kedves és naív építészeti formákat (pl. ablakkeretezéseket) „moder- nizál”-ták, persze a tipikus pallérízlés szintjén. Másokat viszont nyomtalanul eltüntettek, köztük a másik emeletes épületet, Szász János említett házát, az egyetlen szecessziós voltában is építészeti értéket képviselő alkotást, melyet a századelő neves és becsült építész-párja, janszky Béla és Szivessy Tibor terveztek. (Ők a szerzői egyébként a még álló egykori Róna-szanatórium ugyancsak emeletes épületének a Deák Ferenc utcában.) A szívem azonban szülőházam láttán szorult el csak igazán. A ház az utca felől is megváltozott. Az öt ablaktengely megmaradt, de az emlékezetemben élő „architektúra” szerény plasztikáját leszedték a homlokzatról. A régi, alul tömör, felül téglarácsos kerítésnek csak egy kis darabja áll még, de a behajtónyílását a fal déli végére helyezték, új, zöldre mázolt, kétszárnyú vaskapu létesítésével, melytől a telek végén álló autógarázshoz út vezet. A mindenek elmúlását azonban a ház és a kert belső képe példázta számomra legfájdalmasabban. Az emlékezetemben elevenhez képest amúgy is összezsugorodott, egykori „dísz”-kert helyén, mondhatnám, semmi sem maradt meg a régiből. A leírt állapotában foltozásokkal, átalakításokkal teljesen megváltoztatták (talán a lakáshoz tartozott folyosó három pillére közti üvegalbak csak a régi) és ehhez, a felső telekrész végén, egy újabb, „L" alakú toldalékban új lakásokat építettek. (Most nyolc lakója van a háznak). A régi kerti szárny és az új rész határolta, utca felé nyíló udvart lebetonozták, és cementsimítással tették sivárrá. A Posta néni háza még megvan, de hiányzik mellőle a deszkakerítés, s így a gyér bokorsövényen át teljesen belátni ugyancsak gondozatlan udvarába. Az autóbehajtó út végén pedig látszik az egykori gyümölcsös-veteményes kert helye, egy növénytelen, fát- lan grund, melyre lassanként feltöltést, (talán szemetet is) hordanak, hogy itt is építeni lehessen. Feleségem engedélyt kért, hogy körülnézhessünk, de csak az udvarban maradtunk, Hogy a régi ház maradványainak belsőibe is lépjek, nem volt bátorságom. Kérdezték: kit keresünk? Nem akartam azt felelni, hogy egy kisfiút, aki hatvanegynéhány év előtt itt élt, csak annyit közöltem, hogy ebben a házban születtem, és kíváncsiság hozott ide. „O” —- mondták — „tavaly is, ezelőtt is jártak már itt, az egyik éppen Hollandiából jött, és Ók is azt állították, hogy itt születtek.” 39
