Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - Kiss Benedek: Utak keresztje (vers)
S a kőkereszt hová mutat? kihez vezet? kelet? nyugat? — Ki kérdezett?! — Földre a lant! — Fel a kezet! MEGTÖRT fejemet kezembe veszem, cirógatom, szólok neki, nyugodjék már, de nem, de nem, rándul konokat, néz mereven, nyakamra magát visszaveti! MEGYEK, a szél nyakamig ér, hulláma rajtam átcsap. Mindig szélein járok én e szögletes világnak. Csavargó lennék? jó az is: görcsös szív, nyurga szellem husángjára támaszkodik, ki végképp menthetetlen. Utak köves keresztje! kézfogás-csillag! hazám ráteregetve petrenceként szikkad! Kiszikkad a sorsom, szemem kiszárad, utak keresztjét hordom, s a szelet, sálnak. BÉKESSÉG NEKTEK UTAK, békesség — a vándor így mond esti köszöntést, földet összespárgázó kötelékek, benövő artériák, erecskék. Békesség neked hegyiösvény valahol Németországban, melyen egy asszony ment, amikor arra jártam. Ezentúl mindig ott lépeget azon az úton s esteledik. Békesség neked is Bugac homokja, ezer csapása, ahol egy éjjel elszedték tőlem a békét s magamra hagytak a békétlenséggel, á fácáncsibe-szívdobogás és feszes nyélen villogó zsebkés voltam az éjben. Békesség nektek utak, békesség falvak nyelőcsövei, városok futóárkai, hegyeket mint Gullivert lepányvázó szerpentinek, kapaszkodók, betonutak, macskakövek! Ti mindennyelvű idegenvezetői a Földnek: kisérjétek az utazót az öröm turistaállomásaira, de ahol égnek sárgán a rétek, fák ostorával verje a táj, így tudja meg, hogy az: halál, s bőgjön: Bár az út ne érne véget! A TENGERRŐL mit mondjak én! fejem lehajlik mélyen, keleti puszták ízes gyümölcse, lehajlik jonatánalma-fejem, s ihol egy üveg barackpálinka, ezt köszöntőm rád, tenger, tenger, mert háza vagy te a végtelennek! CSAPÓDIK ARCOMON cserebogár, hány halál rámvirrad, míg megnyomom a csengőt hol mindig várnak, ahol jó színben sosem látnak, számonkéri füstös tüdőm, lazult idegszálaimat. Mennyi kigyötrődött állomás, gyalogút és kitérő, bolyongás telkek és lelkek bozótjában, míg beszórja aranydarával meghajtott fejemet a vadszőlő. Tenyerem tenyerek satujában, loholok derékszögléniával, hogy városunkat rontások ellen, húsunkra éhes világok ellen megalapítsuk. Újszövetség ez! Békesség hát néktek, utak. Megszólít a szél, leintem, kóbor lovaggal nem lehet dolgom, magammal kell hogy megegyezzek. Magamat kell hogy megsebezzem, sebeim okosan behegesszem — Beláthatatlan a dolgaim rendje! 12
