Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám - Kiss Benedek: Utak keresztje (vers)

Ködpofájuk rámszagol, s ami volt az ég maga, szívem is vad, szimatol, embervért is ontana.

Csikaszidő, tudlak én!

Dolmányzsinór a villám?

Dolmányban is látlak én, farsangoló toportyán!

VAGONOK KOCÓDNAK bennünk, ereinken

átrobog

a félelem.

Huzatos a szív pályaudvara s az értelem

munkaszolgálatosként eltűnt.

Kik megmaradtunk, megszülettünk, mivé lettünk, mivégre lettünk?

Hát így, csak így,

huzatos csarnok a szív, vagonok kocódnak bennünk.

SÍK HATÁR a földem, egem sík határ, a csöndet harangszó béleli puhára —

Esténként felindul fészkéből a táj, szimatol utánam, nyomaim bejárja.

Szurdok állja útjtát, tornyozódik bástya: szülő nagy szivéhez sehol visszahíd?

S behavazott múltra? örömre? hazára?

hogy híznának rétjén romlott napjaink!

A TÉLI HOLDAT, szeretem én a téli holdat!

A téli holdra éjfél felé hóka paripák felnyihognak.

Havat, lángot harap a csődör, foga tüzében izzik a kanca — éjfél felé a lágy legelőkön habosán átzúg a láz csatakja.

Mire a reggel fakutyákon átbotorkál a bokros homályon s tömbösen, deresen, büszkén megáll: patanyom, néhány álomcafat karéjük véres szemünk alatt, s diszkrét zománcba dermed a táj.

TI KÓSZA SZERELMESEK!

szép a ti szerelmetek!

Jönnek egyre, jönnek széllel mart úton —

Blúzuk száll, kitépett tulipánszirom —

Hasadt szájuk csattog, oroszlánvirág —

Nem verhet rá béklyót a pányvás szulák.

Bolyongó szerelmesek! meghalok! szeressetek!

Velük dideregnek sátoros nyarak —

Nyelvek incselegnek: késelő utak —

Hasadt szájuk csattog s hull a vér, a vér, míg lefosziik arcuk, mint fonnyadt levél.

Kószáló szerelmesek! temessen szerelmetek!

VILLAMOS ZÖRÖG, vén csatamén, egyenként hull el minden csontja. Hajnali szemetes, fogaveszett szél, söpörd utánunk a sínt zokogva!

Az éjszakából megint mi lett!

Sajog már, foszlik a lányok teste, szűköl az agy, s hogy beletemesse, bárányfelhő, anyám köténye leng.

Tudom én, sír a Balaton értem! Arcán a fény

csupán az, mi bennem érdem, a többi bús utcalány ragyogása.

S hasonlítunk nagyon egymásra: szomorú arc az enyém.

HAJNALTÁJT ha nyílik az ég, kileveleznek a bordák, tokosodnak, toilazódnak, rebben égre földi ország, kemény inú reggel hátán suttyó szellő messze rúgtat, gránit vizek országútján jómívű patkó szikrát hány.

De a földön vályogfaiak, nyí a csődör, beledagad csűdig a láb, csontos város áll elébe, hasítja homlokcsillagát, s napestére maga sem más: csont és agyag.

UTAK, UTAK! kőcsont-karok! kőcsont-inak! kőcsont-marok!