Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - Bata Imre: Veres Péter †
Nem akarja, hogy minden parasztok helyett ő maga legyen a kollektív emlékezetben a paraszt, mert a többinek nyoma se marad. Ez így túlságosan romantikus és illetlen. Az viszont igaz, hogy ilyen értelmezését igenlően és tagadóan egyaránt produkáltuk az ő keserűségére. Mert ki látta Veres Pétert? S a kérdést utóbb fel is tette, mint a lírikus Ady. Hogy mit akart, miért tette, írta, ami most az ő befejezett életműve. Veres Péter a természeti ember kollektív életformájából lépett át a civilizáció műveltjeinek világába úgy, hogy önmagát, mely a kollektívum személyiségbe sűrűsödése, soha fel nem adta. Magát mindig szocialista forradalmárnak tartotta, s ezt mindenkor ki is mondta, de azonnal disztingvált is, „Eszmeember-forradalmár” és nem „politikus”, pláne nem konspirátor- forradalmár. Magát mindig a magyar nyelv íróképviselőjének tartotta, s magyarságának tartalma konkrét volt. Hortobágy mellyéki, gyepsori magyarság volt ez; magyarság a szegénységben. Ezért nála szocialista forradalmárság és szegénységben fogant magyarságtudat sose került egymással szembe. O nem mehetett innen soha sehova, de ennek a sorsérzésnek a tragikumát nem élezte ki. Ha hangja tragikus, az egyetemes emberi állapot az indítéka, de a szalmaszál is elegendő megkapaszkodnia, s szívesen kezdte újra. Benne, a parasztban, kibontakozott az igény országban és népben gondolkodni, mely a szocializmus világtörténelmi horizontjának és a nemzeti sorsnak a szintézisét célozta. De igényét mindig tudta aprópénzre, hasznos gyakorlatra váltani. Sorsérzése nem patétikus formákban talált kifejezésre, az ország útján járva- kelve, napi gondokkal terhelt fővel publicisztikába öntötte rovó szavát, tanácsát, ítéleteit. Maga volt, olykor egyedül, a magyar közgondolkodás. Mondta, csak mondta mániákusan. Mert írósága nem foglalkozás volt, nem állás vagy szakma, nem szerep, de még a hivatásnál is többre tartott — sors. „A létezés, egyetlen tartalma és formája. Azonosulás valamely üggyel, eszmével, közösséggel. Ember, aki Jeremiás és Ézsaiás, mert nem lehet más.” Ez volt az ő szemlélete. írásainak, műfaji különbözések mellett, az egysége. Írhatott önéletrajzot, novellát, regényt, rövidebbet vagy monumentálisát, tanulmányt, olvasónaplót, hírlapi cikket, Veres Péter-i kiállás volt, Veres Péter-i hang volt. Azaz; hangrendszer. Ötfokú skála. A hangok pedig: A szociális gondolat, a magyarság-eszme, az emberi tenyészet-törvény, a történelem és a közösségi életeszmény. Ami a szociális gondolatot illeti, Veres Péter öneszmélésének első fázisában kiteljesül, s haláláig csak terebélyesedik, erősödik. Ez a réteg képezi intellektusának alapjait. A szociális gondolat egykori gyengesége, fejletlensége esetén Veres Péter nem is volna. A paraszti életformából így üti fel a fejét, első műveltség-élményei, tájékozódásai a szociális gondolat jegyében adódtak, alakultak ki. A falusi olvasókörből és a szociáldemokráciából egyenes útja visz a marxista gondolkodáshoz, s e tájékozódás emeli fel a szegényparaszti érdekképviseleten túlra, magasabbra; az osztályokban látott társadalom képe így rajzolódik ki tudatában, így az osztályharc is. A szociális kérdés megoldásának rendeli alá minden más probléma megoldhatóságát. A paraszti szociális kérdést is. Veres Péter marxista forradalmár lesz, de doktrinér és dogmatikus soha, mert a marxista eszmekört is feléli és asszimilálja. Magyarságeszméje fiatalabb testvére a szociális gondolatnak az ő szellemi fejlődésében, de lelkének más rétegében korábban eleven. Érzületben magyar már az öntudatlanság idején is. Magyarsága a paraszti kultúrából determinált elemi megjelenésében. Mélyről szakad a szó, ha a magyarságról esik. S magyarságeszméje általánosan a sors értelmét hívja elő mindig. S ebben benne van a paraszti lekötöttség, röghöz kötöttség, a kiszolgáltatottság természetnek, tájnak; de védettség is, otthonosság a természetben, s a minden rögében ismerős vidéken. A haza: a ház, a határ, a magas ég, s a végeláthatatlan sík föld. Ahonnan nem lehet elmenni, de ahonnan nincs is kedve 6
