Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Juhász Ferenc: Anyám
énekléstől, jelenkori hajtóerőként ostoroznak. A kőpikkelyek és kőgyökerek közül feltámadt múlt a legkonkrétabb valóság. A sárba rothadó test, — az Apa, beleszervüit az anyagba, visszatérése az ősiség korát, az ősiség teremtés-mítoszát jelenti. Mágikus úton megszületett az „ősapatest-ősisten”, a sohasemvolt — bajt, veszedelmet a háztól elkergető isten- méretű-nagyság — a „minden-együtt-Egység” absztrakciójának a legmagasabb fokán. A korai Juhász mű, az Apám c. elbeszélő költemény, hősének ellentéteként, ő az apró részgazdagodása is erre utal. Az Apámban az egyes ember, a kőműveskanállal, szerszámmal — és a Petőfi és lllyési elbeszélő hang hagyományaival — megjelenített főszereplő drámáját az elbeszélés tragikus cselekménye, a szegényember egyéni betegségével még csak nehezített mostoha sors hordja. Most már a halott, az életével és halálával „helyét” megszolgált Apa a Mindenség szerves része, belemerülő és kisarjadó, maga az egyszemé- lyű folytonos-változás; az anyagi világ sokrétűségének dialektikája rá éppen úgy érvényes, mint a természet bármely részére. A költő az ő személyében humanizálta, szabta embermértékűvé a látomásait elragadó mítoszt. Az új eposz drámáját már nemcsak a sors ilyenné való alakulása, a jóval összetettebb látásmóddal ábrázolt sokszínűség mintázza, hanem a lelkiekben lejátszódó folyamatok nyelvileg pontos mása. Ami most már a nyelv drámája. A képzelőerőnek — a világ összetettségét és benne az ember totalitását megragadó kísérletnek — nyelvi szinten tartalmasított forradalma. Megragadó erővel kezdi már az invokációt helyettesítő A halott c. fejezetet. Nem istenekhez fordul és nem égi magasságosokhoz, hogy művét véghez vihesse. Nem könyörög és nem esedezik erőért, az eposzoknál használatos, régi értelemben vett, indítótöltés nála egészen más összetételű. A Tanút idézi maga elé, a holtában is példaképpé növő elevent. A tanút, az Apát, hogy édesanyjáról szólhasson. A Tanút, az átváltozottat, hogy maga is mindenséghívóvá változzon. Ezt az átváltozást a nyelv kerekíti egységes tömbbé. A nyelv, amely a világgal és az anyaggal folyton változik, az amely megkísérli kimondani a kimondhatatlant úgy, hogy szokatlan szókapcsolataival, a természeti-növényi lét gazdagságának visszaadását megkísérlő nyelvi-lelemény indáival maga is öntörvényű világot szül. Csak így, ebben a nyelvileg tet- tenért—felidézett anyagban vizsgálva érthetők a Juhász Ferenc-i eposznyelv azon mozgatóerői, melyek e konkrét valóságból kiszakítva másutt esetleg sehogy sem hatnának, vagy egy másfajta struktúrájú mű esetleges helyzetébe kerülve érvényüket vesztenék. A nyelvileg-költőileg lehetetlen lebírása, és az egyes fejezetek elsődleges élményanyagát erősítő meghatározhatatlan számú emlékszilánk rétegezettségével létrejött mögöttes, ami képzeletünket állandóan élénkségbe tartja. Az apa hiányát fájdító Az elhagyott ház c. fejezet kapcsolódik talán legszorosabban a korábbi elbeszélő költemény — az apa legénykorát felidéző — emlékhalmazához. Nem egyszerű visszautalásról van itt szó, hanem a mesélt-élmény egy korábbinál sokkal intenzívebb átéléséről. Az „üresség-rácsú rések” csend-országában eluralkodik a varangy, a béka képében ránk vigyorgó Pusztítás mindennél beszédesebb jelképe. Amit látunk ezután, azt rajta keresztül, az ő általa ködöt-fújt torzítótükörben látjuk. Szinte az abszurditásig növő állat — „nagyobb, mint a vén szederfa, / nagyobb, mint a templom tornya...” — már groteszkség a világ abszurditása. Az emlékképekből élő világé. A lagziból és a muzsikálásból hazatérő apa, a rezesbandát vezénylő mindig-vidám, már csak mint csontváz-múlt jelenik meg. Az alakja-teljessége a ködöt szüntelenül néző anyának már elveszett az „üveghólyag-gyomorban”. A varangyban, a kitinpáncélnál is keményebb csontkollekcióban. Hogy kiül a béka szájára és megmutatja magát, az csak megtévesztést valóságnak mutató illúzió, még egy jelzés a túlvilágról. De rajta kívül már csak köd van. Elomló füst, régiekben való áttűnés. És a köd-mítosz lebírása-felszámolása már újból a Mindenség-Asszonyt teremti. A halál-űzőt és halál-legyőzőt emlékeiből visszavezeti az életbe. S mikor ez megtörtént, és láthatóvá válik a kétirányú rétegezettséget szétszakító átváltozás, akkor kezdődik tulajdonképpen az eposz magjának a kibontása. Az Énekek Énekével vetekedő A tested c. fejezet szépségfohásza. A Titok feszegetése, mely egyidős a születéssel. A titoké, mely a test rejtelmes szépségein túl az Anyagé is. Megismerésének folyamata ebben a szituációban a sohasem beteljesedő szerelem és szeretet. Az anya portréjában a költő a Mindenség-szülőt, az életet adó asszonyt, a Nőt, faggatja. A szemnek és a szívnek kedveset. A legapróbb részletekig és emlékmozaikig egy személyben kötődőt, Andresz Borbálát. A nyári konyhában mosás után fürdőző édesanyát. De állandóan is rágondolva, a világ összes nőjének Mindenség-Asszonnyá érlelt mását. Szerelmest, és magzatot szülőt egysze- mélyben. A test szépségét nemcsak a külső jegyekben, hanem az anyag valóságában is érzékelve. Szinte építészmérnöki pontossággal. „Pántok, pillérek, oszlopok, / puha gerendák, kőlapok, / dúcok, hurkok, ívek, burkok, / tűzzel-átszőtt burkolatok.” Az Énekek Éneke Károlyi Gáspár fordításában is már benne van a külső pontosságratörés: „Az ő kezei aranyhengerek; / melyek befoglaltattak topázba; / az ő teste elefántcsontból 89
