Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Juhász Ferenc: Anyám
való mű / zafírokkal megrakva. / Az ő szárai márványoszlopok; / melyek tiszta arany talpazatra fundáltattak...” Juhász az Énekek Éneke szerelmes hangját sajátságosán átlényegítette, költői világlátásának és kifejezőerejének eddig elért eredményeit kamatoztatva. A szerelmi érzéstől naiv hang a zsoltárok hangját a biblikus hömpölygésű fohásszal ötvözte; s ez irányban fejlődése a lírában nem újdonság, de ennek egyéni változatát kétségkívül Juhász szólaltatta meg. Mindenfajta kezdemény elbukott, amely a női szépség leírásában megragadt a külső lényegjegyeknél, és nem mutatta meg a belső gazdagságát. Nemcsak a lélekét, hanem ebben az értelemben éppen a testét. A látszólag közönségeset, némely vonatkozásaiban rútat, de a szépségtől elválaszthatatlant, amelynek csak együttes dialektikája, egymásba olvadó és egymást feltételező kettőssége esztétikum-hordozó. Juhász a közízlést nem egyszer botránkoztatta meg az élet sokszínűségét átpásztázó formanyelvével, és a teljesség megragadásának igényéből eredő precíz-razjolatú részletek kidolgozásával. De ezek a látszólag különálló részképek csak együtt vizsgálva, a költői totalitás egy művön belül való megragadását kifejező többi költői elemmel egybevetve, adják az Egészet. Mégpedig olyan hihetetlen gazdagsággal, a nyelvteremtő erő lázával egy olyan új valóság illúzióját keltve, melyben az egybelátott világ — mostmár a költői monumentum — a valóság fölé nő. Érzelemgazdagsága átüt az anyag keménységén, egy új valóságot hoz létre, az esztétikum valóságát, melynek törvényei az anyagtól nem elvonatkoz- tatottak, de a nyelvi közegben önmagukat felülmúlva egymás lázát szinte a teremtés— szülés hevületéig fokozzák. így nő a szigorúan külsőségekre vonatkozó leírás fokozatosan az univerzumba. emlőcskéid űrbe-lógva remegtek szűzen ragyogva, mint könnyű fehér sólymocskák, rózsák ristály-csillagocskák, világító szent napocskák, világító szűz hoidacskák, illatos gyöngyvirágocskák, égő selyem-harangocskák...” Az elcsigázott, fáradt asszonyi test megszépítése, a konyhagőzben álló anya, — a gyermeki szem naívságával-tisztaságával tündérasszonnyá, Szűz Máriává varázsolt egyszerű parasztasszony, — énekkel való megváltása egy más szférába történt áthelyezés. A magányból való kioldás. „Lássalak és megváltsalak, / a nem létből kiváltsalak, / a magányból kioldjalak”. A magány a csönd átpoetizálása, lakhatóbbá tétele; a nincsből a vanba vezető, önmagunk megváltását szorgalmazó út. Megváltás a Lét gyönyörűenborzalmas élményén keresztül. Juhász biblikus pátosza, egyszer átokszerűen sorjázó, máskor zsolozsmákat magábaoldó modernülarchaikus nyelve ezt példázza. A halálból való kiéneklés megváltást-feltáma- dást Ígérő nagyszerűségét. A teremtést. A lét, az anyag, és a milliárd változásában, sokszínűségében egyetemest ostromló Egész teljességét. Keresve a törvényt minden alakuió- ban-változóban, a látszólagos legtávolabbi partokat — a mikro- és makrokozmoszt — magába ölelve. A törvényt, mely a világ rendje szerint a költészet törvénye is. Minden hozzá igazodik. Belőle fakad meghatározottságával, összes nyelvi-képi ág-bogával, a növényi-természeti világ dolgainak lexikonszerű felsorolásával, az anyagban rejtőző kimondhatatlan megkísértett kiteljesedésével a Nyelv. Amelynek művelése művészi fokon maga is törvénytevés. A lét milliárd változatát szétrobbantva újraépítő, és egy magasabb szférába emelő irányultság, az esztétikum szférájában uralkodó Rend. A Világegyetem titkos megszólaltatása úgy, hogy az egyszemélyűben a Mindenséghordozót, az anyában, Chloé nőalakjától egészen a máig felvonuló összes nőalakban található varázslatost láttassa. „Áll a halál a halálban, áll merengve egymagában, áll az élet ősanyja ott, csontvázában a köd csobog, áll a kis Mindenség-anya, áll a csontváz-Szűz Mária, áll a boldog halhatatlan, áll a halálban nyugodtan a halált-legyőző Asszony, a halált-elűző Asszony, áll a boldog révedező, áll a mindent-újraszülő, a megáldott-méhű Anya, áll a Mindenség-Asszonya.” Talán a Tested c. fejezetben ér a lírai önkifejezés arra a legmagasabb fokra, ahonnan már nincs tovább, hiszen az elért-megvalósított magas fokú izzás — egyben intenzitáscsúcs — már végkifejlet, és ennek átlépése elégetné a formát. A kompozíciós rend tudatossága, az e mag köré épített eposzi-hatóerők egyirányba való mozgása itt válik nyilvánvalóvá. Valójában a Juhász Ferenc-i eposzteremtés — rejtve minden külsődleges formai leleményt — itt csúcsosodik „nyelvi” katedrálissá. A jól megszerkesztett költői világ a Lét-mámorán 90
