Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - Herceg János: Elégiák a változó világról
A madarak ősszel felkerekedtek, útrakeltek, és mire visszajöttek tavasszal megint, nem ismertek hazájukra, a kopácsi rétre: ott volt a kocsma magas falával a falu szélén, udvarán az elfogott őzzel, söntésében a komolyan koccintgató férfiakkal, s a templomtorony buzogányát, mintha egy hófehér liliom tűzte volna a fekete víz fölé, minden olyan volt, mint régen, de távolabb traktorok ugattak, bulldózerek túrták fel a földet a fűzfaerdőn túl, hogy útját állják végre az áradatnak, visszaszorítsák medrébe a Drávát, ne legyen többé hajléktalan e partvidéki nép, amiért csak dicséretet kéne zengeni, mivel az ember az első ebben az országban, azt mondjuk legalábbis, hadd menjen hát, amerre lát a szabad madár, keressen magának új hazát, felejtse a régit, de igazában nem ismeri a szabadság dalát, aki azt mondja, ha csak a madárnak is: menjen ki merre lát, keressen új hazát, s tán evégből állanak itt árván, akiknek vissza kellett jönni, nem is a csapat miatt, hanem a föld miatt, az ég miatt, melyet sehol se látott halvány fénybe von a fűzfalombok ezüstje, ezért kell itt lenni mégis a felvert magányban, míg a csapat már más hazában éli világát boldogan ... * Én még emlékszem a bivalyokra, saját szememmel láttam őket, s nemcsak hallomásból tudom, hogy a bácskai pusztákon bivalyok is éltek, mert szegények voltunk, de volt egy nagynéném, aki azzal vígasztalt engem, hogy lesz ez még másként is, és csak ne féljek, pacsirtanyelvből lesz a paprikás, dongózúgásból az ének, aztán megitat sűrű bivalytejjel, s ettől egész biztosan oly erős leszek, hogy félkézzel dobom szekérre a zsákot, ha majd nagy leszek ,, . hát bivalytejet nem ittam, tán mondanom se kell, de az élő valóságot, hogy a ló és a tehén után a bivaly is e vidékhez tartozó háziállat, megszokta tudatom, s láttam is, mondom, szekér előtt párosán, muslincafelhőben és halk dón gózúgásban, mert nyár volt, s egy gyönge kis öreg baktatott utánuk, vásott kék ingben és kajla kalapban, valami kiszolgált cseléd volt, s elkeseredve kiáltozott rájuk, aztán heverni láttam őket, bársonyos bőrük remegett a sűrű pocsolyában, egy szelíd akácfa hajolt föléjük, méla szemükben virágos rétek úsztak, miközben vellaheggyei döfködték, kajmókos botokkal nógatták őket hát így emlékezem rájuk, most hogy nincsenek, mert nincsenek, bivalyok sincsenek, s szorongva gondolok rá, mi marad e bús világból, mire megöregszem .. * Ne számolja senki az esztendők sokaságát, s a társak elvesző lábnyomát se keresse senki, ahogy velünk jöttek a fiatal fák alatt, azóta megőszült már az erdő, s megrothadt az avar, a zászlók lobogása pedig ugyancsak megfáradt az elcsituló szélben, csak apró dolgaink nőttek nagyra, gondjaink szakállt eresztettek, s a fény, amelyet együtt követtünk egykoron, megvakult aggastyánok szemébe költözött, s pacsirták ligetében veszett el régi hangunk, ahogy egymást szólítottuk, mint a messzire indulók mindannyian, s hogy hova jutottunk, azt se kérdje senki, mert sok volt az ösvény, még több a köves kaptató, a nagyvilágból csak a műhelyünk maradt, ott élünk, ott, kopott szerszámaink között, munkánk fölé hajolva, és hiába kiáltanánk egymás felé, hisz becsuktunk ajtót, ablakot, s ha még egyszer felragyogna a régi fény, és azt a lobogót tartaná magasra valaki, én nem tudom, talán akkor is apró dolgainkat vennénk számba féltve, s azokra néznénk, akik körülvesznek a pezsdülő időben, úgy várnánk barna árnyaiba bagyulálva az est nyugalmát, inkább csak a csendes lámpafényt, melyet majd elolt fölöttünk gyengéd kezével a lassú elmúlás.
