Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - ÖNVIZSGÁLAT - Veress Miklós
hamarabb hozzájutottak. Álláshoz, elismeréshez, lakáshoz. S ha igazán szigorú akarok lenni magamhoz, akkor még így is rá kell szólnom huszonnyolcéves önmagámra: miért nem csináltad jobban. S ha vigasztalni akarom magam, akkor csak annyit kell beismernem, hogy nem voltam csodagyerek, lassabban érő típus vagyok. Ezért vallom, hogy hosszú távon minden igazolódik, Csak bírni kell. Azt hiszem a legfontosabb társadalmi feladat az lenne, hogy a család problémái megoldódjanak (persze, a fejlődés útjának mutatója nem éppen a család megmaradását jelzi, tehát eleve utópisztikus törekvést védek) az olyanok például, mint a megfelelő lakás. A gyerekeket kevesebb ártalom érné, ha rendezett körülmények között kezdődne szüleik közös élete. A lakás mellett a megfelelő összkereset is szükséges, mégpedig úgy, hogy ne kelljen mellékállásokra pazarolni az apa energiáját. A harmadik, s tán a legfontosabb az lenne, hogy a közösségi nevelést az anyai nevelés egészítse ki, biztosítsák a nőknek, hogy a délutánjukat vagy délelőttjüket a gyerekkel tölthessék. Több gondot kellene azokra fordítani, akik nevelik a gyereket, az ifjúságot. Egy nyelvi példa: ha megelégszünk azzal, hogy a bölcsődében, óvodában a gyerekeket olyanok oktassák, akik suksüközve beszélnek, akkor nehezen fogja erről a tanító leszoktatni később őket. Úgy kellene ezeknek az embereknek, s köztük a tanároknak a fizetését is rendezni, hogy meg lehessen tőlük követelni: csak egész embereket adhatnak a társadalomnak. S még egy: tíz éve cikkeznek arról, hogy a nevelés célját szolgáló intézményeinket milyen ósdi elveknek megfelelően tervezik, építik. S még most is csak nevetünk, ha azt látjuk a tévében, hogy átadtak egy „korszerű” iskolát. Szép dolog a deheroizálás, de nem bánnám, ha intézményesen betiltanák. Sajnos, jelenleg az a helyzet, hogy történelmünkből, irodalmunkból csak frázisok maradnak meg a fiatalokban, hőseinkből a mozik, presszók, terek nevei: szobraink talapzata üresen áll, a nagy személyiségek helyét ott valamiféle uniformizált életrajz vagy történelemmagyarázat foglalja el. Nem csoda — különösen akkor nem az, ha van elég közreműködő hozzá —, hogy az ifjúság ezekre a talapzatokra korunk gitáros „hőseit” rakja csak fel, akiket viszont nem igyekszünk eléggé deheroizálni. Szóval, jó lenne az, ha például a Kommunista Ifjúsági Szövetség, amelyről a tagjai közül sokan csak azt tudják, hogy KISZ, nem tenne engedményeket a divatos modernségnek olyannyira, ahogy az ifjúsági lapjaiból is kitűnik, s legalább annyi energiát fordítana arra, hogy a fiatalok szellemi táplálékhoz jussanak, mint a beat népszerűsítésére, amelyet egyénként nem is kell népszerűsíteni. Azokat a tagjait pedig, akik csak kiszesek, s nem kommunista fiatalok, nem szabadna megtartania. A kevesebb tán több lenne. Arra a kérdésre, meddig fiatal az ember, csak szokványos felelet jár: állítólag hatvan éves korában is lehet fiatal az ember. Lehet tehát, hogy sosem tudom meg. Sok múlik az érzéseken: úgy gondolom, kb. negyven éves koromig fiatal tudok maradni. S köny- nyen meglehet, hogy addigra már feltalálják azt a szert, amivel nemcsak biológiailag, de lelkileg is tartósítani lehet a fiatalságot. Hatéves koromban azt hittem, az jelenti, hogy fiatal az ember, hogy iskolába jár, tízéves koromban azt, hogy amíg kimehet a grundra focizni, tizenhatévesen, hogy amíg abba a bizonyos lányba szerelmes vagyok, s néhány év múlva, felvilágosodottan azt, hogy amíg . . . Húszévesen a fiatalság türelmetlenségére tettem, aztán öt év múlva a hitére. Most pedig arra, hogy addig, amíg észreveszi — beszédben, írásban, mozdulatban — a frázisokat. Még ha önmagától származnak is. Válaszomat végigolvasva tehát megkönnyebbülten sóhajthatok fel: még fiatal vagyok. 25
