Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - ÖNVIZSGÁLAT - Veress Miklós
Eszményeim: Petőfi, Lenin — márványban, bronzban. Ady csak szemével szekszepi- les. Várandós anyaként hellyel kínáljuk a telthasú pöffeszkedőket. Lehetőségek fogantyúit markolva utazunk egykocsis villamoson. A tévedés egyéni kockázata nekünk meg nem adatott. A heroizmus láng; tudjuk, ellobban, másrészt mundért követel. A holnap nem váratlan vendég, hanem mai arcunk borotvált alteregója. Építőkockáim nincsenek: nagy ház, kis ház nem épül bennem, kaszát, kapát nem élesítek. Igazam relatív; a ragadozó karmához viszonyítom. Minden nap dolgozom. Tudom, mit szabad és mit nem. Mitől is lehetnék elégedett önmagámmal? Vallom Benjámin igazát: „nyílt szó, födetlen arc”. Az ifjúság, mert csúzlija, jó szeme van, ügyesen céloz, Verebet fáról játszva lelő. Hamis célzásra, hamis mozdulatra azonban elhúzza a száját. Félrevonul. Társadalmi aktivitását meghatározza társadalmi érdekeltsége. Helyét — vallom — közösségben keresi. A parádés, de eredeti élményt nélkülöző társadalmi megmozdulások és szerveződések közömbösségre ingerük. Nem véletlen, hogy a KISZ szervezeti elépítésének és működésének módosítás-variációi között két vezérszempont került előtérbe: az ifjúság rétegeződésének tudomásulvétele, a nevelési feladatok rétegek szerinti meghatározása, valamint a specifikusabb jelszó: „arccal az alapszervezetek felé!” Kérdéses azonban, hogy az ifjúság szociális, politikai, kulturális, érzelmi helyzetének országos méretű szociográfiai felmérése és a nyert adatok elemző feldolgozása hiányában beszélhetünk-e, ankétozhatunk-e, felelősséggel a változtatás módozatairól. Bizonyos, hogy bájos nők között szétosztott kérdőívek válaszai elsöprően más összképről tanúskodnának a kor és különösen az „ismérvek” megítélésére vonatkozóan, mint teszem azt, ha fiatal költőktől vár a szerkesztőség válaszokat. A negyvenéves „fiatal” költőnek hideglelős érzése támad a szó hallatán. A negyvenéves középcsatár az öregfiúk csapatában fogyókúrázik. A negyvenéves pap is elveszti egyszer a maga oltáriszentségét. A nyolcvanéves Goethe viszont még ifjú Werther. Adynál többet erről nem tudok: „Csak az impotens lelkek alusznak úgy ki, mintha sohasem égtek volna.” VERESS MIKLÓS 1942-ben születtem, nemzedékemnek a háborús évek szülötteit érzem, s több jel is mutatja, hogy az 1940—45 közöttiek nagyrésze ugyanígy gondolkodik, Ha kérdésük megfordításával keresnék tetszetős választ, akkor azt írnám, hogy amíg fiatal vagyok, szeretnék megmaradni elégedetlennek, akár önmagámról, akár nemzedékemről szólván. De nyersebben: csak nemzedékem nehézkes előrejutásával vagyok elégedetlen, a tehetségével nem. Úgy érzem, a nagynehezen kiharcolt antológiák és kötetek — azaz az én relációmban (s még hányákéban?!) a publikációk — azt bizonyítják, hogy érdemtelenül késleltettek bennünket, s hogy nem vagyunk „elkényeztetettek.” Sokkal jobban féltem a mostani tizenéveseket, mert feloldhatatlan ellentmondások határozzák meg jövőjüket: általuk tolódott ki a gyerekkori felelőtlenség határa szinte a férfikorig, s mégis ők azok, akik a legmerészebben ágálnak a felelősség birtoklásáért. A tömegkommunikációs eszközök legfelszínesebb hatásaiból próbálják kiszűrni filozófiájukat, a mély filozófia pedig annyiban érinti őket, hogy uniformizálja gondolkodásukat. A magam nemzedékét szerencsésnek mondhatom, mert nem volt alkalma arra, hogy a modern élet követelményeinek megfelelően primitivizálódjon, s magamat azért, mert mindeddig módomban volt teljes emberi életet élni, amihez a szenvedés is hozzátartozik. Költőként, újságíróként: emberként keményen meg kellett küzdenem azért, amihez a valamikor biztosan kirostálódok szerencsével, protekcióval 24
