Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - ÖNVIZSGÁLAT - Turbók Attila
tenyészik, de erős társadalmi hatást gyakorol, elszabadult őshüllőként garázdálkodik, megbűvöli az el nem rebbenő galambot, apróállatokat, körülnyálazza, fölzabálja őket. Mivel uralkodó pozíciókat is betölt, könnyen megtalálja a módját, hogy saját korosztályunkból frissítse, „fiatalítsa” meg magát. Ez kontraszelekciót jelent, így biztosítja folytonosságát egyfajta bicskamaxista középszerűség. Csábító és elcsábult között nem látok különbséget, mint ahogy nem lehet lényeges különbözés a „fiatalok” és a fiatalságot (márciustiszta szemléletet és teremtő, harcos energiát) negyven-ötven évesen is megőrzők között sem. Ahogy a vázolt helyzet, megoldásának iránya is a társadalmi kétszerkettő evidenciájával adódik. Vagyis: a kell és a mit kell. Nem ilyen egyszerű, viszont a megvalósulás módja: a lehet és a hogyan lehet, annál inkább, mivel ez a tényleges nehézség alapjául szolgál mégoly ökörhibák utólagos ki magyarázásának is. Mint minden országnak például, nekünk is van már jóideje éghajlatunk, meghatározott, szeszélyes időjárással, tehát nem újkeletű körülmény, hogy a mezőgazdaság egyes területein periodikusan jelentkező problémákat ide vezettük vissza. Ilyen égető probléma az ifjúság helyzete is. Megfeketedett ifjúság ez, égbolt nélküli, magábazárt. Oktatásreform, ami kell, hatékonyabb nevelés, ami megintcsak kell, hiszen iskoláink felhígultak? Mit segíthet, kérdezem, amikor a társadalmi méretekben előálló minőségi is ki van szolgáltatva a felsőbb kicsinyességnek, taktikának, a magát eladni tudó, hiszen ezáltal uralkodó középszerűnek? Ezt hiszem, mégis ez az egy adódik, ha nem akarunk tragédiát. A gondolkodás minőségének tömegeket felsorakoztató és asszimiláló, minőséggé emelő gyötrelmes forradalma. Ez jelenthet egyedül hatékony kényszerítőerőt a minden „antiságra” hajlamos, kisebb vagy nagyobb rontó hatalmakkal, Pilátusokkal és kóklerekkel. Nagyon bízom nemzedékemben, de újra hangsúlyozom: nincs kategorikus nemzeti szemléletem. Világlátásunk magától értetődő természetességgel szocialista, kollektivista,és ennek szellemét számonkérjük a megcsúfoló mindennapokon. Lehet velünk szóba nem állni. Lehet bennünket — egy ideig —figyelembe se venni. De egyre kevésbé lehet, és ebben hiszek: egyre kevésbé tudnak bennünket magunk ellen felhasználni, mert védekező reflexünkké vált, hogy a szavak mögött az indítékot keressük, lássuk. TURBÓK ATTILA Tizenhárom éves koromban házunk tűzfalába csapódott két 42-es akna. Ablakunk szilánkra tört, anyám rémülten kapkodta magára ruháit, a ház lakói sikoltozva pincébe menekültek. Én mélyen aludtam. Átaludtam a rémületet. Rázás, könyörgő ébresztge- tés, anyám ideges sírása döbbentett, ébresztett: elpusztulhatunk! Azóta ébren vagyok. Reflexpályámon sokszor késnek az ingerületek, mint a hófödte sínek vonatai. Máskor meg indításjelzést se várva nekilódulnak, váltók, szemaforok törvényét figyelmen kívül hagyják; elkerülhető-e az összeütközés? Mitől lehetnék elégedett önmagámmal? Huszonhat évesen karókat szúrtam csak a múltba, tájának lankáit, gödreit, pávák és vasbögölyök röptét csak gonosz mostohánk hamis meséjéből ismerem. És mondó- kákból, jelszavakból. Múltunk térképét nem tudom, hol keressem. Könyvtárban? Megtörthátú parasztok zsírkarimás kalapja alatt? Az izzadttenyerű munkás pénztszorító ökle körül? A szalonokban? A homoki bor térítőre loccsant tócsáiban? 23
