Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - MŰHELY - Mester László: Körüljárva Macbethet
A Shakespeare előadások mindig erőpróbára kényszerítő állomások. Shakespeare, közhelynek tűnik, az a szerző, aki arra készteti a színház művészét, hogy megújuljon ha vele találkozik. Ce nemcsak a találkozás körüli időben kavarja fel az alkotóművész életét. Amelyik művel egyszer egy ilyen munkafolyamat során találkozik, örökkétartóan beivódik az ember lényébe. Valahogy úgy van ez, mint a fa évgyűrűi: hízik, szélesedik, tovább fejlődik a fa, de a gyűrű, amelyet egy év belevésett, örökké benne marad ... Most Shakespeare egyik legnagyobb remekművét juttatta nekem a színház vezetése. Időrendi szempontból világosan megjelölhető, hogy hol áll Shakespeare életművében a Macbeth. 1606-ban írta, s a négy legnagyobb remekmű utolsó állomása. A Hamlet, az Othelló, a Lear király után tulajdonképpen az élete zenitjén túl van Shakespeare. Ezután érdemleges nagy állomás A Vihar, ahol a varázsló jelképesen és Shakespeare valóságosan is eltöri pálcáját... Ám hat évvel korábban, a Macbeth születésekor a „varázsló” még roppant erőteljes. Furcsa módon azonban az előző három nagy műhöz képest a Macbeth soha nem találkozott igazán a közönség érdeklődésével, pontosabban szólva: elismerésével. Ezen elgondolkoztam, mielőtt hozzáfogtam a munkához. Mi lehet az oka? Hiszen pompás szerepek vannak benne — bár igazából a Macbeth házaspár a lenyűgözően shakes- peare-i szerep — a kisebb szerepek között is számtalan olyan akad, amelyet ambiciózus és igényes színész örömest vállal... Vajon a vérfürdő, a borzalmak miatt népszerűtlen? Ellent kellett mondanom, hiszen a Lear királyban például sokkal több a borzalom (emlékezzünk a nyílt színen való szemkiszúrásra). Vagy a III. Richard is messze meghaladja a macbethi rémségeket. El kell vetni tehát azt a gyanút, hogy a közönségnek túl véres ez a tragédia. Különféle anyagi és szereposztási szempontok miatt arra kényszerültem, hogy a darab széles horizontú, nagy tömegeket mozgató részeit leegyszerűsítsem. És amikor hozzáláttam a gyakorlati feldolgozáshoz, hálás lettem utólag a sorsnak, hogy erre kényszerített! ... Ez egy mélységesen kamaradráma!... Olyan dráma, amelynek a nagyjelenetei két- három ember között zajlanak le. És én abban látom (hangsúlyozom, ez szubjektív észrevétel) a mű viszonylagos sikertelenségét a többi nagy Shakespeare tragédiához képest, hogy a Macbeth kevésbé vonultat fel nagy tablókat, nagy eseményeket. Ez a mű nemcsak létszámát, nemcsak a cselekmény központi vonalát tekintve kamarajellegű, hanem abban is, hogy az események, a gondolatok, az érzések a legkamarajellegűbb területen, az emberi szívben és az emberi agyban játszódnak le. A nagy történések, a széles, nagy, mozgalmas képek helyett itt az igazán jelentős események mindig legfeljebb két ember lelkében játszódnak le és ez a fajta intimitás, közvetlenség teszi Macbethet művészi szempontból igazán nagyvonalúvá, tulajdonképpen lélektani mélységeit tekintve talán a legmodernebb Shakespeare művé. Megítélésem szerint — bár nem akarok abba a hibába esni, amibe oly sok művész, amikor szembetalálkozik egy sok évszázada játszott, sokszor világsikert aratott remekművel, hogy: felfedezte a spanyolviaszt, ő az, aki megtalálta a nagy gondolatot — a közönség idegenkedésének egyik oka az lehet, hogy többnyire sötét, intrikus, gyilkos indulatokkal terhelt gazembernek játszották Macbethet. A műben rejlő bonyolult összefüggések között valóban találni olyan pontokat, amelyekre támaszkodva ezt a Macbethet amolyan nagyvolumenű reneszánsz gazembernek lehet tekinteni. Sötét tervek, a gonoszságra való hajlam, túlméretezett becsvágy, hatalomvágy . .. vagyis szuper-richárdi figurának is lehet felfogni, és így fogták fel nagyon sokan. Én megpróbáltam a Macbeth levezetését olyan vonalra terelni, amitől számomra izgalmas lesz ez a dráma és központi hőse. Macbethet alapvetően nemes karakterű, jó tulajdonságokkal telített, kiváló férfiúnak ábrázolom. Olyan ember, aki mindenképpen megérdemli azt a különleges helyzetet, amelyet számára a sors Duncan király udvarában teremt, ahol a király után ő az első ember. Miután tele van jótulajdonságokkal, egyfajta becsvágy is él benne, de ezt a karrierje eléggé ki is elégíti. Itt most hivatkoznom kell Eliotnak, az angolok modern klasszikusának gondolatára, amelyet Baudelaire „sátáni” mivoltát elemezve fejt ki. Azt mondja Eliot: amennyiben emberek vagyunk, vagy rossznak kell lennünk, vagy jónak. Amilyen mértékben rosszat vagy jót teszünk, annyiban vagyunk emberek. Paradox módon: jobb rosszat tenni, mint semmit, így legalább létezü n k. Joggal állítható, hogy az emberek dicsősége üdvözülési képességükben rejlik, s ugyanilyen joggal mondható, hogy elkárhozási képességükben is ... Mindebből annyi okvetlenül igaz, hogy tehetséges ember nagyon jóra hivatott, de nagyon gonosz is lehet; mindkettő sokkal inkább, mint az átlagember. Nagyobbak a „kifutási lehetőségei’’. Számomra hallatlanul izgalmas, korszerű és a ma emberének is sokatmondó attól lesz ez a mű, hogy Macbethet az előadás nagy részében meg tudom tartani jóra hajlamos, nemesre törő — hadd mondom így: — a logikai-reális erőktől irányított embernek. Megmarad ilyennek sokáig még a boszorkányok jóslata után is. Attól is érdekes 74
