Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 2. szám - MŰHELY - Mester László: Körüljárva Macbethet

számomra a darab és modern, hogy ezek a boszorkányok nem mint fátum jelennek meg, nem eleve elhatározzák Macbeth útjának alakulását, hanem csak a csábítást jelentik, mint tényeket prezentálnak körülményeket, de hogy ezekkel él-e, vagy hogyan él Macbeth, az az ő személyes ügye. Ők a lehetőséget felvillantják, de nem kényszerítenek rá. Döntő dolog!

Macbeth egyszerre kapja a jóslatot Banquoval. Banquoról lepereg. Pedig az ő számára nem kevesebbet jósolnak, ha jól meggondoljuk, hanem többet. Mert amikor méltatlankodik a boszorkányoknak, hogy „nekem nem mondtok semmit?”, akkor őt is üdvöziik, és közük vele, hogy kisebb leszel, mint Macbeth és nagyobb! A másik azt mondja: királyokat nemzel, bár te magad nem leszel király. A Holinshed krónikából tudjuk, hogy ez igaz is, mert Banquo fia, Fleance, akit a darabban szeretnének meggyilkolni, de elmenekül, egy walesi uralkodó lányát veszi feleségül, s megalapítja a Stuart házat... Banquo nem szédül meg ettől az ígérettől, tántoríthatatlanul az igaz, tiszta, becsületes úton marad, ahol addig együtt járt Macbethtel, legjobb barátok is, és a király legbizalmasabb emberei.

E két kitűnő ember között csak a kísértésre való hajlandóságban van a különbség, de ez sorsdöntő. A darab elején Macbeth a király ellen törő lázadást veri le. Ha nem győzne az áruló thánon, Macdonwaldon, akkor a trón veszélyben forogna. A király azzal jutalmazza — ritka kegy — hogy meglátogatja Macbethet otthonában, várában, kifejezve barátságát. Amikor Macbeth sikere ilyen teljében van, akkor kapja a démoni erőktől a váratlan deftert. Az ember gyakran akkor szédül meg, amikor valami nagyon jól megy, amikor futnak a dolgok. Ez a Macbeth nem mellőzött, nem sikertelen ember, nem elkeseredésében sző orvtámadást királya ellen, hanem a legsikeresebb ember Skóciában. És ekkor kísértik meg a démoni erők, mint ahogy az embereket általában a hatalom, pénz, szerelem, karrier ... Ha ilyen jellemmel építjük fel Macbethet, akkor teljesen másodlagos kérdés, hogy páncél, csizma, paróka van-e a szereplőkön, a néző nem a történelmi krónikát látja, hanem az ember drámáját minden időkben. Ettől örök emberi, és én ezt próbálom kifejezni az előadásban ... Ezt az embert megkísértik a démonok, és küzd, le akarja győzni, el akarja hessegetni őket magától. Hazamegy, és a kísértést betetőzi a felesége becsvágya. Macbeth örömmel jön a harc után, győztesen, fáradtan, szeretne megpihenni az otthon melegében. S akkor az asszony közli vele, hogy itt az alkalom, meg kell ölni a királyt! Nem akarja... Itt válik modernné, korszerűvé Macbeth, és egy kicsit hasonlóvá Hamlethez: a sors olyan tett végrehajtására akarja rávenni, amelyhez nincs meg a — nem fizikai — morális ereje. Hamletnek atyja szelleme azt mondja: bosz- szuld meg atyád halálát, nyírd ki a nagybátyádat! Hamlet így felel: kizökkent az idő, kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt... Humanista, modern ember Hamlet, nem gyilkol örömmel. Nagyszerűen vív, pompás sportsman, és amikor kell, tud harcolni, Leartessel valóságos olimpiai asszódöntőt vív, de a benne élő humanitás alkalmatlan a bosszúra, a nemtelenségre és a gyilkosságra. Rákényszerítik. A macbethi probléma abban rokon a Hamletével (csak szerintem tovább gyűrűzik és még magasabb fokra ível), hogy rá is olyan tettet kényszerítenek a körülmények, a démoni erők, amelyhez nincs meg a morális ereje. Azt mondja: Duncan király szelíd, jámbor, bölcs, nemes ember; engem szeret, ranggal, vagyonnal halmozott el, mindent megadott; szereti a nép, én is, és most ráadásul a vendégem. Őriznem kellene, és ha valaki bántani merészeli, nekem kellene megvédenem — magyarázza önmagának, mint Hamlet a Hecuba — monológban ... Kiszökik a vacsoráról, el akar menekülni a tett elől, és akkor a felesége utána szalad, és ráripakodik: Hova szaladsz? Nem szégyelled magad, inadba szállt a bátorságod? ... Elkapja a gallérját, és mint egy pisis iskolásgyereket visszazavarja. Nem engedi ki a karmaiból. Nagyobb a hatalomvágya, mint a férjének ...

Hát ettől nagyszerű nekem a Macbeth. Hogy ilyen küzdelmekkel van tele. Ez az ember sokáig le akarja gyűrni a kísértést, és amikor rákényszerül, hogy bemenjen a király szobájába, és megölje, úgy távozik onnan, hogy Raszkolnyikovon kívül nincs a világirodalomban még egy ember, akit jobban furdal a lel ki ismeret. Szenved, víziói támadnak, összetörik, a felesége alig tudja a lelket tartani benne. Mire a fejére kerül a korona, egy pillanatnyi örömet sem okoz már neki. Amikor karrierje tetőfokára ér és király lesz, akkor zuhan a legnagyobbat, mert nemcsak hatalmát, hanem méltóságát, ember-rangját is elveszíti.

Nagyon lényeges gondolat, hogy a démoni és a reális erők metszéspontjában álló embernek a küzdelméből melyik erővonalnak mi van a végén. A logikai reális erővonalak végén az ember társadalmi mivolta van: a barátok, a kapcsolatok, szülő—gyermek viszony, társadalmi megbecsülés, elismerés, szeretet; a démoni erők erővonalának a végén: magány. Egyedül marad Macbeth. Aszociális lénnyé válik, elszakad a külvilágtól, demorali- zálódik. Kirekeszti magából a világ, de ott már nem várják a boszorkányok; ha már magá75