Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - Zám Tibor: Iá (novella)
V. Alig tűnt el Péntek Pál a domboldalt borító cserjésben, amikor Jeromos bőgni kezdett. Előbb ideges, követelődző hangon, aztán vágyakozva és behízelgően tremoló- zott, mintha szerelmi vallomást dalolna. De a szerelmes férfi kétségbeesése is ott rez- gett a dalban. Hogy ő belepusztul, ha visszautasítják. A szanatóriumban éppen csendkúra volt. A mélyen alvó betegek a másik oldalukra fordultak, sóhajtottak, és magukhoz ölelték a paplant. Akik csak szunyókáltak, meglepetten ültek fel az ágyon. Összenéztek, majd cinkosan összenevettek, mint akik tudják egymásról, hogy pajzán gondolataik vannak. Sokan nem érték be azzal, amit hallottak, látni is szerettek volna. Láttak is bizonyára, mert az emeleti ablakokból be lehetett tekinteni a gazdasági udvar alacsony kerítése mögé. Kedves doktornő csak a függönyt húzta el. (Azt is alig-alig, hogy észre ne vegyék.) Jaj, de aranyosak. Nem is tudtam, hogy a szamarak ezt így csinálják. Pihegett Kedves doktornő. A székre állott, hogy jobban lásson. Herz doktor feleresztette a vászonrolót. Kényelmesen nekikönyökölt a látványnak. Kibicelt. Mindent bele, Jeromos! Igaza volt az öreg Freud Zsigának! A fáradhatatlan Törmelék doktor a csendkúra alatt éppen egy hölgyet analizált a szobájában. Jeromos nászüvöltésére éppen csak kitekintett, majd a homloka közepéig vontaiéi szemöldökét. Ah, élet, mily közönséges tudsz te lenni! Mire Jandl főorvos megkerülte a virágágyakat, a díszbokrokat, a sziklakertet, a mesterséges vízesést, a homo ludensek számára épített homokozót, az egész jandlista természetet, akkorra minden megtörtént. Akkorra Herz doktor is lerántotta a rolót. Azzal a tudattal feküdt vissza a heverőre, hogy Jeromos az ő segítsége nélkül csak félmunkát végzett volna. Kedves doktornő is leszállott a székről. Égő arcára szorította a kezét és megállapította, hogy jelentős tapasztalatra tett szert. Törmelék doktor is kiküldte a hölgyet, mert a látvány olyan undorral töltötte el, hogy nem tudta befejezni az analízist. Jandl főorvos bőrének viszketése megszűnt, ahogy belépett a gazdasági udvarra. Egy újjászületett Jeromost talált, akiből egészség, életkedv, önérzet, férfiméltóság sugárzott. A lelki egyensúly szobrát meg lehetett volna mintázni róla. Fényes szemű kis nőstény ugrálta körül. Játékosan hozzádörgölődzött, meg-megcsapta a farkával. Jeromos úgy vette tudomásul, mint aki tudja, hogy megszolgálta a hízelgést, amelyben részesül. Jandl doktor hallgatólagos elismeréssel szorította meg a juhász kezét. Megkínálta jó szagú Clubbal, és cserébe elfogadta a feléje nyújtott dohányzacskót. A történtek után mindketten jó hangulatban voltak. Olyan tisztelettel váltottak szót, mint akik tudják, hogy a szamaruk máskor is egymásra utalja őket. Amikor kiderült, hogy a juhász nincs elkötelezve egyetlen pszichiátriai iskolához sem, sőt hírét sem hallotta azoknak, de mindig tudja, mi baja van a szamarának, —akkor Jandl doktor önkritikusan mellre szívta a kapadohányt. Köhécselt kissé és olyasmit dünnyögött, hogy sajnos, sajnos, a módszeres pszichiátria kissé körülményes lett az utóbbi időben, de az is lehet, hogy némelyik mai szamárnak bonyolultabb a pszichéje. Elhatározta, hogy estére lábat áztat: mert megér egy dézsa meleg vizet ez a probléma. 15
