Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - EMLÉKEZÉS - Az első találkozás - Heltai Nándor: „Jut az én virágom dalos szabadoknak”
kezemet ragadta meg és mint egy védelemért esdeklő rémült gyerek, úgy kért, vezessem vissza gyorsan a szabadba. Az oszlopra felkúszott a sarló-kalapácsos zászló. Rögtönzött ünnepélyt tartottunk. A kis hadnagy megengedte, hogy az Opel tetejére álljak, s onnan hirdessem ki, hogy már hivatalosan is — ami már tudott, de alig-alig hitt tény volt — mindenki szabad. Ő is mondott valami bátorítót, nagyon emberit. Három napig csak tejet és könnyű kosztot kaptak az árnyéklények, így is elhunyt még nyolcvankilenc. De őket már koporsóban temették. Amikor tavaly a lengyelországi Wroclawban jártam — az egykori Breslauban — kísérőim jóvoltából egy esős délutánon megkerestem a hajdani dörnhaui tábort. A község mostani neve Kolce. Lakóinak száma — akárcsak a német időkben volt — két-három ezer. Az Appel-platzot benőtte a fű, a szögesdrótokat szétrágta a rozsda, a barakkokból néhány korhadt fahasáb maradt, a főépületet raktárnak használják. Bokáig érő sárban felmásztunk egy domra, s egy vasúti sínpáron túl megtaláltuk táborunk egykori temetkezési helyét, a fenyőfák négyszögében az ötszáz halottra méretezett tömegsírok hosszú sorát. VADÁSZ FERENC „JUT AZ ÉN VIRÁGOM DALOS SZABADOKNAK” Győrben éltem akkoriban, negyedik gimnazista diák. Nagypéntek délután csönde- sedtek el a fegyverek. Az üldöző csapattesteket a győzelem lendülete egy-kettőre átlendítette a folyók akadályain. Kiskabátos, napsütéses tavasz köszöntötte a távolról- érkezőket, a pincék rejtekeiből előmerészkedőket. A füstöt, a port felszívták a langyos szelek, a holtakat a föld alá tette a kegyelet. Csak az évtizedek óta mesterségesen növesztett, a személyi kultusz tragédiát eltúlzó görcsös félelem oldódott nehezen. Dehát gyorsan elfogytak a lakásokban összekuporgatott élelmiszer-tartalékok és az utcára kényszerültünk. A kíváncsiság egyébként sem hagyott nyugton senkit. Meg az egyre több emberben éledező remény. Az alkalmanként összetoborzott embereket nem Szibériába viszik, nem is a frontra, hanem saját városuk gyógyítására, a romok eltakarítására, utak építésére. Talán négy-öt nappal az utolsó német menekülése után az ideiglenes fahídon bemerészkedtem külvárosi lakásunkból a Baross utcára, a város központjába. Kenyeret és újságot hozzál — biztattak szüleim. Küldetésem sikeresnek bizonyult. Kenyér helyett néhány bucival kellett megelégedni, de ez is nagy kincs volt akkoriban. A „Szabadság” c. pesti lapnak előttem vitték el az utolsó példányait. Váratlan öröm: meglehetősen olcsón három nyomtatványt zsákmányoltam. A legtöbbet egy általam ismeretlen költő verseiért adtam. Ma is őrzöm a Cserépfalvi kiadásban közzétett és 2 pengőért árusított téglavörös táblájú gyűjteményes kötetet. Bevallom, szerzőjéről, József Attiláról addig nem is hallottam. Kitűnő tanáraim voltak és én is vonzódtam az új, a modern írókhoz, Ismertem Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Erdélyi József, Veres Péter, Erdei Ferenc, Németh László, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső munkásságát, de Attiláról nem tudtam. Szomorú szégyenkezéssel írom le, hogy — mint kiderítettem — osztálytársaim se. Rövidesen tucatnyi versét fújtam „kívülről”. Érdeklődésemet a könyvvel egyidőben vásárolt brosúra is fokozta. A Függetlenségi Front zászlóbontó szegedi nagygyűlésén elmondott beszédeket, az országépítés programját tartalmazta. Két szónok is József Attila szavait idézte, Révai József Petőfivel, Adyval, Kossuth Lajossal együtt emlegette. Levelezőlap-nagyságú papírra nyomták az Internacionálé szövegét. Az „ez a harc 50
