Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - EMLÉKEZÉS - Az első találkozás - Vadász Ferenc: A győzelem napja Dörnhauban
A GYŐZELEM NAPJA DÖRNHAUBAN Azt hiszem, a mienk volt valamennyi náci koncentrációs tábor közül az utolsó, amely felszabadult. Az akkori cseh—német határ közelében, Alsó-Sziléziában, Dörn- hauban, május nyolcadikán este kereket oldott az SS-őrség. Már tisztán kivehetők voltak a közeledő szovjet alakulatok úrrá! — úrrá! kiáltásai. Hitler benzinben elégett teteme már szétporladt, Keitel már aláírta a feltétel nélküli megadásról szóló okmányt, Dönitz admirális volt az ideiglenes német államfő, amikor Breslauban még mindig védekezett, egy Hanke nevű gauleiter. A tábor afféle „hideg krematórium” volt — ilyen címen írt róla regényt egyik fogolytársam, Debreczeni József jugoszláviai magyar író. Azon az utolsó estén egy hegynyi temetetlen halottunk volt már. Az őrök tanakodtak, merre meneküljenek: egyik irányból az amerikaiak, a másikból a szovjet csapatok motorizált alakulatai közeledtek. Az SS-ek az amerikaiak elébe rohantak. Másnap megtudtuk: egy sem maradt élve közülük. Május kilencedikén reggel gyönyörűen sütött a nap. Még nem tudtuk pontosan, mi van odakint a nagyvilágban, de azt már igen, hogy megmenekültünk, s bár a szöges drótsövények állnak, a bejáratnál nincs őrség, az őrtprnyok is üresek. Aligha hiszem, hogy a mintegy kétezer életben maradt fogolyból ötvennél többen lehettünk egészségesek. Az Appel-platzon kétemelet magas rúd állt, felvonó zsinórral. Magyarok csak a tábor utolsó évében kerültek oda — korábban szovjet hadifoglyokat őriztek benne — velünk egyidőben görögök, délszlávok, lengyelek, csehek, szlovákok és ukránok érkeztek. Negyvennégy tavaszától kezdve nem húzták fel a horogkeresztes zászlót a kínzótér oszlopára. Mi megtaláltuk már január táján a Todt-szervezet barakkjának egyik irodaszobájában, ahol barátunk, Rudik, a kassai rabírnok dolgozott. Az egyik szekrény mögött volt a lepedőnyi vörös zászló, közepén fehér körben fekete horogkereszttel. Láttuk, hogy a fehér vásznat le lehet fejteni, gondoltuk, egyszer, ha megérjük, jó lesz valamire. Egy munkácsi fiatal szabót — rokonszenvezett csoportunkkal, megbízhatónak tartottuk — megkértük, hogy egy lopott sárga flanelt hasmelegítőből — a todtista munkavezetők kaptak ilyet télre, vastag, zöld szövet egyenruhájuk alá: a mi csíkos zsákvászon öltözetünkhöz inget, alsónadrágot sem adtak — metsszen ki és rejtsen el a tábori szabóműhelyben egy megfelelő méretű sarlót és kalapácsot. Május kilencedikén reggel ez a fiú lefejtette a hitlerista zászlóról a fehér korongot, s a nagy vörös lepel sarkára felvarrta a sárga színű sarlót, kalapácsot. Ahogy felderengett a hajnal, készenlétbe helyeztük a lobogót, ezernyi megpróbáltatásunk színhelyén, a sorakozótéren álló oszlopon. Sejtelmünk sem volt róla, hogy nemcsak mi ünnepeljük visszanyert életünket, hanem a földkerekség minden népe a Győzelem Napját köszöntötte. A tábor kapuja előtt végeláthatatlan sorokban vonultak a T—34-esek, a harckocsik, a csapatszállító járművek, a tábori szekerek. Olykor egy-egy motorkerékpáros vagy lovas állt meg a bejáratnál, s kérdezte: mi ez itt? kik vannak itt? — Kácet láger — hangzott a válasz, s ezt teljesen elegendő volt nekik, tudták, miről van szó, éppen elég tömegsírt, haláltelepet láttak útközben. Továbbrobogtak. Az első szovjet katona, akivel találkoztam, akivel beszéltem, kijevi hadnagy volt, szőke, jóképű, fiatal tanító. Ezredesének kis kék Opel kocsiját vezette. Parancsnoka nem volt vele. Ő is megállt a tábor bejáratánál. Nem tudta legyőzni kíváncsiságát. Noha figyelmeztettük a tífuszveszélyre, látni akarta, mi van a falak mögött. Amikor végigvezettem az egykori szőnyeggyár zsúfolt termein, ahol szétmálló, bűzlő szalmaalmokról sok száz csontváz nyújtogatta felé száraz faághoz hasonlító karjait, ő az én 4- Forrás 49
