Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - EMLÉKEZÉS - Az első találkozás - F. Tóth Pál: Hazafelé
tartottuk. A készlet 150 darabból állt. Ezeket szép sorjában berakták a kosaraikba és vitték magukkal. A feleségem sírt, hogy megvigasztaljam átmentem a vendéglőbe, és kértem az ott talált tisztet, hogy ha tovább mennek, adják vissza az edényeket. — Maga poéta? — kérdezte a tiszt. — Igen — feleltem. — Hát ha ír nekem egy szerelmes verset helyettem a kedvesemhez, akkor visszakapják az edényeket. A kedvesemet Lidának hívják Moszkvában lakik. A versben benne legyen a neve is. A verset ott helyben öt perc alatt megírtam, a feladatot túlteljesítve, mert a Lida kétszer is benne volt. — De baj van — mondtam a tisztnek — a vers magyarul van írva, oroszra fordítani nem tudom. — Nem baj — vígasztalt a tiszt —, majd lefordítja Iván Ivanovics. Iván Ivanovics egy jó magyar nevű tanítónak általuk adományozott neve volt. A hadifogságban oroszul jól megtanult tanító volt a tolmácsuk. Hogy a fordítás hogyan sikerült, és elért-e Lidához, soha meg nem tudtam, de a tiszt meglehetett elégedve vele, mert a porcelánokat visszakaptam. FALU TAMÁS HAZAFELÉ Ott állt a kis csapat az erdőszélen, tétován és bizonytalanul. A front már túlhaladt az erdőn, ezt a felcsapódó fények, távolban morajló hangok is elárulták. Akik nyugatra akartak menni, hogy „ami” fogságba essenek, messzi jártak. S a kiéhezett, elszánt kis csoport — és ki tudja, hány ilyen csoport! — már napok óta lapult az erdőben. A katonaszökevényeket a helyszínen agyonlőtték a nyilasok, a tábori csendőrök, prédára vadászó SS-legények. A front azonban már elhaladt, s az az út ott az erdőszélen biztosan hazafelé vezet. Mentek tehát hallgatagon, s az izgalom a torkukra forrasztotta a szót. Mi lesz, hogy lesz? Senki sem tudta. Mint ahogy azt sem tudták bizonyosan, mi igaz abból a sok mendemondából, melyet a fronton túli állapotokról hallottak ezidáig. — Sztoj! — hangzott a harsány kiáltás. Két fiatal képű, szinte gyermekszámba menő katona állta el az utat. Géppisztolyt szorongattak. — Pojgyom! — intett az őr a fejével, s megértették, indulni kell valahova. Elindultak hát, amerre mutatott. A katona nyugodtan lépdelt mögöttük, társa az őrhelyen maradt, az utat figyelte. Az udvar, ahova a kucsmás legény bekísérte őket, megszokott falusi udvar volt. Az ajtó előtt is őr álldogált, s egykedvűen nézte az érkezőket. Azok felsorakoztak, mint kihallgatáson szokás, arccal a ház felé, s várták, hogy mi lesz. Alacsony, zömök, mongolos arcú tiszt lépett ki az ajtón, s végignézett rajtuk. Megismerhette az egyenruhájukat, mert azt kérdezte furcsa, de érthető kiejtéssel: — Mágyár? Az arcok felderültek az ismerős szóra. — Magyar, magyar! — hangzott innen is, onnan is. A tiszt végigment a sor előtt, mustrálgatta őket, mintha szemlén volna. Lassan ment, megnézte őket alaposan. — Oficér nyet? — kérdezte most távolabbról vizsgálgatva az alakulatot. — Nincs, nincs! — tiltakoztak egyöntetűen, megértve a kérdést. A tiszt azután fellépett a tornác lépcsőjére. Pár pillanatig csendben figyelte őket, majd ennyit mondott keményen, minden szót megnyomva: 47
